B. Gy. őszntén hozzászólt a bejegyzéshez.

[szintén hozzászólt]

Egy ponton elkezdünk kételkedni az öröm folytonosságában. Úgy érezzük, becsaptak minket, mert nem maradhatunk örökké az istenek világában.

Ez a tanult tehetetlenség azzal jár, hogy azt is elfelejtem, hogy kell a zebrán átmenni, vagy ebédelni - én még ilyen amatőr módon soha nem ebédeltem. Komolyan, mint aki még életében nem ebédelt.

 Eldurvul, mint egy japán mesében a nagymama.

(Attila, 2015, Offroad)

Karmikusnak tűnik, ahogy a Jannowitzbrückei kirohanásomat követően átépítésbe kezdtek az U8-as metróban és a Jannowitzbrücke és Alexanderplatz közötti távra át kell szállni egy másik közlekedési eszközre, de utána vissza kell szállni ugyanarra, amiről leszálltunk (ez rosszabb, mint egy adott szakaszon zsúfolt pótlóbuszok használata). Tehát egy kifejezett Jannowitzbrükei kanosszajárást terveztek meg nekem, ami egészen pontosan a lépcsőjárásról, az átszállásról és arról szól, hogy a 20 perces utazás egy órásra növekedjen. De örömmel jelenthetem, hogy erősödöm, edződöm, már nem fulladok ki az első lépcsőfeljárón, csak mire a legfelső szinten elhelyezkedő peronra érek, ott pedig sietve szállok fel az első járműre - mindegy, melyik irány, csak jöjjön -, és ettől az igyekezettől, illetve, hogy gyakorlatilag folyamatosan ki vagyok fulladva a stressztől, már észre sem veszek pár zihálva megtett kilométert felfelé. Szépen, izmosan pumpál a szívem, biztos egyszer még a hasznomra fog válni.

Az egy dolog, hogy nem csinálhatom azt, amit szeretek, de jelenleg azt sem szabad csinálnom, amit nem szeretek! Semmit nem csinálhatok, minden mozdulatért a legitimitás kétségbevonása jár, egy ilyen "mit csinálsz, hülye vagy?" Ezt addig érzi az ember, amíg nem csinálja az adott dolgot irreálisan sokat és rendszeresen, és vagy meg nem szokja a hülyézést, vagy el nem szivárognak körüle a hülyézők.

Még mindig teljesen tisztán beszélek, logopédiai és morális* szempontból is, mégsincs egyértelműen kihez, a barátok mellérendelődtek, kapcsolatunk nem kreatív és partneri, hanem empatikus, a többiek pedig a fél fülükre süketek.

És vannak, akiknek fogalmam sincs a létezéséről és akiknek elképzelésük sincs az enyémről, de itt van velem a tiszta beszéd-idea, ami egyszer (idő-idea) elér a fül-ideához.

*időszakos, nem jellem, hanem állapot és helyzet kérdése

Vége a 25 éven át tartó őrlődésnek, hogy nem fogyasztok-e túlságosan sok vizet, ételt, hőt, hideget, teret, műanyagot, természetes anyagot, átlában: dolgot. Jár-e ennyi egy embernek? Most már minden sarkon áll valaki egy péklapáttal, hogy figyelmeztessen: nem. A múltban is bűnöztél és a jövőben is bűnözni fogsz. Ez az új teológia. A belső iránytűm megzavarodott, de látom, hogy jó úton haladunk a katasztrófa és - hogy valami emberi tényezőt is említsek - az inkvizíció felé.

A Földi örömök kertje azért is volt csodálatos, mert csendben hömpölyögtek az emberek - ennek az édeni vagy pokoli volta mindig kiszámíthatatlan -, a legtöbb ember virágos, esőerdős, növényes és madaras ruhákban jött, így ültek le a négy monitor közé a bambusz puffokra gubbasztani, miközben a képernyőkön az erdő volt műsoron és olykor a gallyak közül felbukkant egy emberi lény. Mindenki a természet részévé vált és felemelő volt látni, hogy már otthon felkészültek a beolvadásra. De arra talán senki sem számított, hogy a többbiek is be akarnak és be fognak olvadni! Így az igazi. Közösségi lényhez méltó, önzetlen, spontán összehangolódás. A természet rendezte el, bukolikusan, de következetesen.

És akkor megjelent az öregasszony a Bűn és bűnhődésből, elkezdett oroszul fröcsögni, és hozott még két ugyanolyan tramplit és érzéketlent, csak fiatalabban, hogy átnyomja őket a tömegen. 

Mi lehet még kert?

Sose, sose gondoltam rá, hogy a szőnyegek virágoskertek felülről.

Mennyi szemét!

Jóságos Isten!

Ideje összegereblyézni.

A jó zene... - kezdtem volna, de közben három újabb csalódás ért, negyven perc alatt!

William Minke olyan, mint egy gazella, egy rossz mozdulat, és máris elriasztottam, további fél év, mire újra szóba áll velem.  Meg olyan döntésképtelen, mint egy... van erre példa az állattanból? Van döntésképtelen állat? Akinek még azt is nehéz eltökélnie, hogy a következő öt percben melyik bokorba menekül?

Az egy dolog, hogy azt tanácsolják: a mentális egészséghez feledkezzünk el az élet bizonyos aspektusáról, de amikor visszajövünk az elfeledkezésből, akkor pótolhatatlan hiányosságnak tűnik, hogy évekig kimaradt az az aspektus. Na jó, de az ember akkor vagy vágyak nélküli, haladó buddhista, vagy vágyakkal felszerelt, hétköznapi lény. Az utóbbi esetben szenvedni fog. Az előbbiben is, csak ezt a hasznára fordítja.