Karmikusnak tűnik, ahogy a Jannowitzbrückei kirohanásomat követően átépítésbe kezdtek az U8-as metróban és a Jannowitzbrücke és Alexanderplatz közötti távra át kell szállni egy másik közlekedési eszközre, de utána vissza kell szállni ugyanarra, amiről leszálltunk (ez rosszabb, mint egy adott szakaszon zsúfolt pótlóbuszok használata). Tehát egy kifejezett Jannowitzbrükei kanosszajárást terveztek meg nekem, ami egészen pontosan a lépcsőjárásról, az átszállásról és arról szól, hogy a 20 perces utazás egy órásra növekedjen. De örömmel jelenthetem, hogy erősödöm, edződöm, már nem fulladok ki az első lépcsőfeljárón, csak mire a legfelső szinten elhelyezkedő peronra érek, ott pedig sietve szállok fel az első járműre - mindegy, melyik irány, csak jöjjön -, és ettől az igyekezettől, illetve, hogy gyakorlatilag folyamatosan ki vagyok fulladva a stressztől, már észre sem veszek pár zihálva megtett kilométert felfelé. Szépen, izmosan pumpál a szívem, biztos egyszer még a hasznomra fog válni.