A homlokom objektiv, nem belulrol forro, kivulrol fogom a hideg kezemmel, a huszonot eves lazmerommel es az oreg kerdojelemmel. Es azt kell, hogy mondjam: lazon kivul es belul a stilusunk hatarozottan osszecsiszolodott, minden sajat eltorott, minden jo elromlott. Az oraszijam elszakadt, es lefordult az oram, vervoros lakkszij helyett onalloan csak hasonlitani lehet.

A hullamcsatokat felve a polcra helyeztem, feltem, hogy a csatok beszelnek helyettem, sejtettem, hogy messzirol kiszurta mar oket, egyebkent is ki nem allhatja a noket.

A mosogepben forgo ruhak vertol fognak csopogni, a mosogato csorompolo talak loves zuzodasban, hatalmas griff jon majd megallitani a ventillatort, nem lesz tobb tisztasag, nem lesz tobb rend, csak meszarlas, kegyetlen vasbumerangtol sikito ablak, es aztan csend.

Miutan a barackkompotot megettuk, edesanyammal kezunket csendesen nepviseletbe toroltuk. Az etnomuzeumnak a szeme se rebbent, csak Sz. mondta konkretan: kristalyom sose talal kristalyra.

Kristalynak kristalyba nezni valami, nade nem nez, mi, hova.

Kacsintsunk ossze a fuszeres kolbasz folott, nem eszi mindenki. Latszolag kerulom a zsirt, de ha ide nem neznek, ket kezzel nyulok a sajtba, lekvarba feledkezem konyekig, nem mozgok, csak a latvany kedveert. Kabel ez vagy kutya farka? Szorgalmasan vasalok. A felszemu takaritono a fulembe sugja: hagyjam az egoista prozat masra, ot vigyem fel a padlasra. Volt, ami jo volt, de nem erdekes, mert itt meg a so is cukor, a viz is zsirtol csopog. Hagytam, hogy korulporszivozzon, de a gepeket kezemre cserelnem vegre.

Par nappal korabban kerdeztem sokat.
Hogy betegyem az istenfelo csatot a hajamba?  Vagy az mergezo es kenyszeres? Lepjek le az allojegyrol a plussre? Vagy ahogy a mamacska gyongysoraba csimpaszkodo szakitja a lancot es porognek a gyongyok le, igy legyek rossz kutya, a rosszasagon felbuzdulva, elragjam a vezetekeket? Nem lesz tobbe riaszto, vrrr, es vegre betornek!

Sajatos modon vagyunk korbeveve szeretettel tenyleg: hiszterikus rantottat talalnak fel, a szemukbol a villamok kivagnak a hazbol. Dermedt kekkel szorgalmazni annyi, mint parancsolni; szikrazo szivesseget tenni, mint ideges kezzel segiteni, inkabb ne. Oly jok vagytok hozzank, annyira akartok jot, hogy hazatok elott heverunk es ritmus nelkul zsiros rantottat nyelunk.

Leviszi a fejemet a forro, legyozve hideg szel, hat mindegy-e nekem, hogy mamutot nezek-e vagy Vermeert, hat barbarok vagytok-e, hogy kitesztek a ter kozepen, a how are you i'm fine agyonnyom es nem jelez a detektor, pedig annyi femet viszek be, amennyit nem szegyellek, alazattal leterdelek, fejemet husolni a padlora hajtom, a feher ter kozepere az ujjlenyomatom haromszor odanyomtatom. Femeket helyezek el idegenben, elmerulok a hideg teremszegletekben. Megvartok vagy elore rohantok? Egyaltalan itt vagytok? Kinn targytalan forrosagban, negykezlab, meredt szemekkel, honnan venni levegot szedulesben, nem reszecskek, ezek reszek, a termeszetbe kapaszkodjak, mihez erjek.

Csodalatra melto a rugalmassag, ahogy tobbret hajtogathato harmonikaszekrenyt csinaltam magambol, egyetlen naptores alatt. Nem tudok napirendre terni sajat ketajtos szekrenyem folott. Meddig hajtogatom magam, hany ajtom lehet buntetlenul? Hogy mehetek el mellettuk: szajtatva vagy osztatlanul? A multkor megmutattam: nyithato, most megmutattam: csukhato, de minden sarkon kaphato. Egyik szarnya mosolyog, masik felre fordul. Tarol, tarol, kiontja a taroltakat, kulonbozo falakasok fenyparkettjere, s szegyeneben allan csuszik, vissza a helyere nem kerulhet semmi se. Mert ha harom rossz tortenik nyaron, elore van az oszbe, onnan belefordul az erett gyumolcs az eggyel nagyobb talba.

Gazellateste szeszelyeit az ifj. A. praktikumnak alcazza, s kiterjeszti, bizarr targyakka transzformalja, a lakasban szetszorja. Nem el lathatatlanul, mukodeseinek jogossaga az enyeim is felulmulja. Szent a teste, minden este szeanszat uli, torekeny, ha torodik  a karcolasokkal, a szelfuvasokkal. Mielott remtortenetem befejezhetem, felhozza az arckremet, csinos kis indolens, vastag a bore, belealszik a testen kivul eso tortenete kozepebe. Nem tudom: ha meghalnank, vajon eltemetne, vagy elobb meg gyorsan zsebtukrot keresne. (Jo azert o hozzank - a tukorrel temetest szervezne.)


Kacag a szemem, ha latom, hogy lejtek fel-ala most is egy belsoben. (Es sirni fog a hideg falak utani felelemburokban, jaj, a heatwarning nem ismer se istent, se embert.)

Minden szobaban telefonok, es zsebkendok elszorva. Szonyeg- es butortomeg, banatos kutya. Ha van levego, valami mindig a fulembe zugja. Valakinek mindig a fulebe lehelem: levegot, vizet, hatalmas jeghegyet. Nem tudom megsugni, mim lazad olyan kiszamithatoan, nyugodtan es kegyetlenul. Szeretnek olyan mozdulatot tenni, aminek itt ertelme van, tovestul levagni a labam, ilyen rondat reg nem lattam! - es akkor senkinek sem lenne egy rossz szava sem, hiszen mindenki altal elfogadott teny, hogy lab nelkul elni nem lehet. Ha a szenzibilis evek vegre veget ernek, elkezdodik a testbarat, jol elheto elet. (Azt almodtam, hogy a kijelentesek nemcsak erthetoek lesznek, erteni is fogjak oket.) Nem lesznek kijelentesek, es mar tiz elott ott allok talpig feloltozve. Buksifejem nem jatekszer, munkagepezet, csontot adok a kutyanak, es jol keresek.

Nahat! Harom rajzoltfeju faparaszt fekudt az agyban, becsuletes, egyszeru legenyek! Egyugyuen, szepen neztek. A masikban harom hus-ver no, kozepen en voltam, es E. jelenetet akart felvenni, kicsit sikamlosat. Nem ra vallott, hogy is hagyhattam, hogy o osszon szerepet. A fafeju parasztok talan ezt a furcsasagot ellensulyozando bamultak a fenykepezogepem lencsejebe. Lattam azert, ahogy  ott kozepen, szegyenlosen mosolyogva lehajtom a parnara a fejem, most engem orokitenek meg, de a faparasztokat en fenykepezem.

Negy nap szedules utan csak leszalltam, es mentem az M street-en, ukrankurva, aranycipoben. Miniszoknyaban, szunyogcsipte labbal, az izlestelenseg kelet-europai kiralynoje voltam. Ismeros nem jott szembe, es oly igen jo, hogy valamiben ilyen igen jo vagyok, milyen jo!, igen jo, olyan jo, hogy kiralyno, de miben.