Nem kelek fel. Iszom egy kortyot a jó meleg italból. Jó meleg nyúlszőrrel takarózom, jó meleggel, egyetlen hellyel takarózom. Lustán a bögrével magam megismétlem, szívesen iszom. Félreolvasom, amit félre nem értek, meg félrebeszélek. Meg félre, de holnap oda sem érek, maradok veszteg, egyetlen nyúlszőr alatt folyamatosan aludni térek. Éjszakákon fordulok értetlenül át, reggelente keresni az ágy alatt egy hétről délre átállított ébresztőórát.
Mennyi idegent a hátam mögött hagyok. Borzalmas vagyok, ahogy így tagolok. Éjszaka van és hallgatni kell rá. Elkapom a nekem szóló feketeséget és megvonom tőle az ígéretet. Ráteszem a kezem a szent könyvre, egyedül porosodni hagyom. Aztán csodálkozom, hogy én is ilyen zaklatottan porosodom. Az éjszakai lét kertjében nekem van csak hely, de nem szép a kert, ilyen kertem van, idestova bejárhatatlan. Nem akarok semmit sem keresztülvinni a kerten sem.
Édesség. Olyan hízelgő, hogy így gondoltok rám - hogy rám gondoltok így, csak egy kicsit fasisztoid. A többiek? Hogy is gúnyolódhatnék, hiszen én sem vagyok kevésbé gúnyolni való - egy margarinkocka van az ágyamra dobva. Karalábé lóg ki a táskámból meg egy-két biosütemény, keresem a babát mellém ültetni, a süteményt a kedvemért megenni. A joghurt az orrom hegyén ars poetica, ahogy a fekete csizma, a hatalmas szoba. Három nap és éjen át olvasok egyetlen novellát, amiben a nő elindul, a háziasszony hazaér.
P. derékig állt a vízzel telt ágyneműtartóban. Egy türkizkék harisnyanadrág volt rajta, ami nagyon jól állt neki, középen állt és terelgette a vizet a fakeretek között. Kérdeztem, hogy szokott-e ez így lenni, mondta, hogy igen. Átmentem a másik szobába, hogy megnézzem az ágy használati utasítását, de nem találtam benne vizet; egyáltalán, olvasni sem volt különösebb értelme, csak azt vettem észre, hogy kemény fedelű a könyv, részletes a használati utasítás, de nem az ágyra vonatkozik.
"Leányfalu strandja mellett haladtunk el, megdobbant a szívem, végre történt valami számottevő." (Egy nő került mellé a kocsiülésre, egy idétlen tárgy helyett. És ez tényleg ilyen, hogy megdobban az ember szíve, ha történik végre valami számottevő, minthogy a szemét helyett hirtelen egy másik ember van mellette.)
Szedték ki a szálkákat a torkomból, pikkelyét vesztett, tátogó hal, egy fejszényi figyelem az érdektelenségben, amibe fulladni akar. Ami most van a házamban: fényesedő szálkasor, öreg halász meg a tenger, hideg, nyálkás tanulság.
Reggel a kékülő szobából felkeltem, a hársfateát feltettem és - minden kezdődik elölről - újra óhatatlanul derűlátó lettem, késsel meg vajjal a kezemben. Felvettem, átmentem - minden kezdődik elölről - a derűm óhatatlanul, ha nem is végtelen, egy emberöltőnyi. A zuhany alatt ásítozom és nem csoda, ha tompa vagyok, mert olyan meleg a víz, hogy felszállnak a körvonalak, aztán mindenkit hidegen hagynak. Vöröslő fejjel a zuhany alól kiléptem, a vasárnapot elkezdtem.
Nézd, milyen tiszta a szobám! Sokat őröltem benne. Tiszta kék a paplanom, az ablakom, a szobám. Sötétkék az alakom, a csizmám, a kedvem is kék fényt vet a padlóra. Tompán kék az alakom, a paplan alatt, ahogy alszom.
A padlón zölden világítottak az egérszemek, a fotelben is, egy táska és egy pulóver között, kettő, épp egy pár. Jöttek a birkák és nekik is ilyen zöld szemeik voltak. Szóltam a szüleimnek meg a vendégemnek, hogy tereljék ki a bárányokat, mert innen, az ágyról nézve nyugtalanító ez a nagy állatjárás. Édesanyám majd szembesül a kádban egy zöldszemű egérrel. Istenem, ezt is megértük. Felé fordultam, fókuszáltam az útvonalra a lakásban meg az egérre a kádban, és - Még jó, hogy nem patkány - gondoltam. - Annak piros lenne a szeme.
Megkaptam a feloldozást, gyógyító magatartásom nem erkölcstelen. (Segítség kell a betegnek, és nem másolat.) Seherezádé, mesélek az életemért éjszakákon át. A hallgató az elmesélt, és a mese gyümölcsöt hajt.
A napok sora most más ritmusát követi és nem szintetizál. Vonzó a más idegensége, szintetizálásra való képtelensége, rokonságunk hiánya és a hiány erotikája. Van, aki ellen meg lobogó konttyal tiltakozom és tiltakozásomnak sikere van. Van, aki meg eltűnik a kedd reggelben, sose látom. És van közben a más által meghatározott, rendet bontó ritmus.
Ezeket a holnap reggeli veszteségeket szinte már írni lehet, mi lett, ha nem volna, Kareszka, lesz-e várni értelme a diákszerelemre. Kettőt veszítek egyszerre. Néztem már lépcsőházfalat, hogy jónak találtam, néztem úgy, hogy rossznak. Most is rossznak találom, ha a lépcsőházfalat látom. Mert az jut az eszembe róla, hogy mit veszítettem, amikor nyertem, meg az, hogy mit nyertem. Olyan sokarcú a fal, hol a szerelem gyereke, hol pedig rosszat akar. Olyan sokat bír a fal, néha enged a szememben, aztán helyreáll és visszaver.