Jól esett, hogy most nem az ikertestvéremhez, Julihoz hasonlítottak, hanem Alízhoz, egy szerencsétlen porcelánbabához.
Szólj hozzá!
Ha egyszer magasabb poszton leszek, akkor is mindig a népből való leszek, a saját főszereplésemmel bemutatott darabra is jegyet veszek, minden sort végigállok és a kakasülőn ülök, egy oszloppal előttem.
Visszatérek kicsit a porlepte professzorok és a halva született tanársegédek közé. Remélem a legjobbakat. A sorban rosszarcú fiatalok állnak, lincshangulat uralkodik.
Minden nap bemenekülök a Futrinka utcába, ott mikró is van meg a vécé mögött váltócipő. És jóval kevesebben vagyunk.
mi az, amit ennyien máshogy gondolhatunk egy egyértelműen berendezett szobáról?
Fekete szilánkok voltak a talpam alatt, előrébb fenyőmagon lépdeltem. Ilyen tágas estém volt, a galambok is távol maradtak a sötét fényű térről. Kareszka mellém guggolt és magyarázta, hogy kell fényképezni a szemét behúnyó fényképezőgéppel. A gép olyan arcot vágott, mint Magritte Szeretői, így viszonyult a világhoz és önmagához: egy fényképezőgép alakú tárgyhoz. Így a halott fényképezőgépet támasztó kezemhez - kicsit tehetetlen, de nem rossz. Ahogy egy ilyen ölemben fekvő kislátószög, nem okoz problémát a lencse hiánya meg a minden képre telepedő, obligát szürke hártya. Nem tudok exponálni, de tőled meghallgatom a magyarázatot, gubbasztok, de nyitott vagyok, nyitottan hallgatok. Felszállnak a galambok, felegyenesedem ezt lefényképezni.
Felismertem a tél szükségszerűségét, a karomon fehér állat pihen. Szürke Mancs rajzol, kinyúl csokoládéért, M. kastélyról készült képek közt lapoz. Az ünnepelt a szén felületű tollat járatja be, szép toll, gyönyörűen ír. M. kiveszi a kezéből és próbálja: ez nem ír sehogyse, csak karcolja a papírt. Miért mondod, hogy jól ír? A Barta Péter volt ilyen, hogy még a küszöbön álltunk, már lelkendezve köszönte meg a kezünkben lévő ajándékot, milyen nagyszerű, milyen csodálatos meglepetés. M. karcolja az ünnepeltnek a papírt, és a Pelikán nem ír, mindigis utáltam a Barta Pétert.
Addig néztem a képeket, amíg összekevertem a költőt a paraszttal. Nem meglepő, hiszen mind a kettőnek zöld feje van. Mire kimondom Louis Marcoussis nevét, másodikos leszek
idáig is elérnek a zöld fejet rajzoló kezek, amit meghaladtak is, milyen fantasztikus.
Úgy tűnik, semmit sem csinálok. Rájöttem. Azt hittem, aludtam, de tudom már, a tétlenségben mit tettem: derűvel tölt el a tudat, hogy - félálmomban szétszórtam bár - álmomban összeszedtem.
(összeszedni segítettem)
A levegővétel szakmai jellegű, sikert sikertelenségre halmoz. A lányok sorban állnak a házam előtt, levegőt akarnak venni. A nézés sikere bizonytalan, de élmény a sötét székek között. Lelépni erről a vörös szőnyegről nem lehet. Most nem lehet, mert sorban állok, levegőt akarok venni, meghajolok a tetszés háza előtt és velük akarok menni, kézen fogom a bizalmukat.
Négy tizenhat éves lány sír a kádban. Nem hiszem, hogy a fiatalságukat siratják. Nem tudok felzárkózni a rettenetes gyerekekhez. Ezek a játékok nem nekem vannak kitalálva. "Itt egykor tréfás dolgok/játékok voltak." Nem nekem voltak kitalálva. Veletek nem lehet versenyezni, vidéki tanítónő vagyok hozzátok képest.
Igaz, mire egynémely felnő, meglehet, ő lesz vidéki tanítónő.
Kú-tya, kú-tya (szó-dó, szó-dó) - ne tessék rám így nézni, nem az én gyerekem.
Na nem bánom: jöhet a díler.