A vadság, a nyers erő nem szül jót! Pedig keresztbeharaptam a konzervet. Most már mindegy, pereg a vakolat. Nem szerettem a felkiáltójelet, de ma megszerettem, szétmarcangoltam a mondatokat. Most is taposom a  pontokat, a józanokat.

In és az ex, lassú a gyorssal, háromszög a körrel, a sötét a kinttel, nem várunk a belső képekre, megkínáljuk az ellenséggel. Megkínáljuk a képpel, gondolja azt, amit akarunk, hogy gondolni akarjon, nem várunk. Szemébe lázadó pirosat a kékkel, attrakciót az ellenséggel! A Téli Palotát is sebességgel, kővel, jéggel. Ezt nem én érzem!

Mikor jártam utoljára ilyen helyiségben? Előtérben, középtérben, háttérben? Ez ugyanazt ábrázolja. Ez ugyanaz. Ez a hely olyan, mint az előző. Ez a hely az előző. Ez az.

A nőknél az lesz a visszatérő elem: csak egy kis őszinteségre vágyom. A férfiaknál: Laci vagyok.

"És mit tárolsz az arcodban? Két szilvásgombócot? Vagy inkább zsemlét?"

Na, ilyen cuki a fényképész.

- főnök, belóg a keze!

- jucika, belóg a feje!

(így szólt az exhib #6)

Itt heverek a szrhrcgnmmel, most akor ez macska vagy kurva, semmit sem lehet tudni róla. 

A szájfényképész most szívgörcsöt okoz: nem fog semmit sem csinálni?  Megbízhatatlansága sokkal érzékibb, mint a munkavégzők megbízhatósága. Az űr, amit hagy, izgatóbb, mint mások életműve. A jelen nem lét erotikája már egyszer engem is elkapott: egy ideig láthatatlan voltam, és kétségtelenül sokkal vonzóbb voltam. De mivel mindenhova időben érek, nem fenyeget a veszély, hogy szerelmes másba legyek, mint a föld fölött egy méterre késő, vagy soha oda sem érő szájfényképészbe.

Van egy olyan kisugárzásom, hogy nem érek rá.

Amilyen szűkös a felfogás és szétesztétizált ez a szétzilált világ, az esti kérdést is magamra vonatkoztatom: minek rajzolom fel, ha utána lemosom, minek mosom le, ha újra felrajzolom.

Fényes, Kati! Fényes. Húzza a horizontális narancssárgákat, kiment a divatból, de az ősharmónia húzatja a vonalat, a szuprematista meghalt, mégis itthagyta a sohasem tapasztalt nyugalmat.

Mindig volt a hűtőben Túró Rudi, és nem laktunk hárman egy szobában. Egyedül laktam három szobában, ettől ez a beláthatatlan tér- és forma fetisizmus. Amikor persze kellett: osztálykiránduláson, egy holdágyban tizenhatan, de nem baj, egy lányszobának még mindig jobb szaga van. Most klaffog a csizmám, de mondjuk, ha (etessetek) kérek, kapok süteményt, és télen ez a lényeg.

Nem képekben gondolkozom, hanem  összeszorított kezekben, meg egy fordulásban. Ébresztőórában. Éjszakában.

2004 - december végén még nem volt tudomásom az új bekezdés elviselhetetlen nyitottságáról, csak odasétáltam.

A zenei elbeszélésben a második bekezdés túl széles utat nyit, ez nem az az út, amelyik a narancssárga falú ház mellett, a behavazott utcán visz, mellém sodorja a kedves keresztényt, hogy együtt vegyük be a zenei gyűjteményt. És hagyja, hogy érezzem a januárba csúszó, csalfavakreményt, ez nem az.

Szinte csak a rend kedvéért említem meg, hogy Pálfi miatt egy sertés üldözött, egész a kamráig - nem győztem a vendégek előtt szabadkozni. Ez nálunk így szokott lenni - mondom két lihegés között. De érzem, hogy nem ez foglalkoztat. Valami van a disznó mögött.

Nem elég, hogy publikus vagyok, de magamban beszélek.

Trillevip. Lecsavarta a fűtést. Utána kiáltottak, de elmenekült. Sötét úton a saját szobáig, az álomittas ágyig, elfelejteni a csavarás éberségét, visszacsúszni. Úgy tűnt a hangnak: mint a mesében, vigyázni kell, nem szabad zavarni, ha hangosabb szót hall, elillan.