egyke szülők egyke gyereke vagyok, a legfiatalabb a családban, az öregek viszont már nem élnek. Nincsenek bosszantó karácsonyi összejövetelek, egészségtelen trakták, ősi konfliktusok, unalmas slideshow-k. Távoli ötletnek tűnik a család, csak halkan szűrődik be olykor feledésbe merült harmadági rokonok gőgicsélése.
Egy derengő rossz érzés, valami lelkiismeret furdaláshoz hasonló kúszott a gondolataim közé, miközben a teraszon egy meg nem érdemelt rigatoni-t szúrtam a villám hegyére. Már két hónapja töretlenül jó életem van, nem ütközöm ellenállásba, követelésekbe, jó ételeket is ehetek és többször kialudtam magam. Tulajdonképpen nem csodálkoznék, ha valaki most elemelné a táskámat, régen volt már botrány, vagy valami nagyobb feladat. Még arra sem volt időm, hogy rácsodálkozzak saját mazochizmusomra, amikor a hátam mögül egy mocskos kéz belenyúlt a tésztás tálamba és egy "Schmeckt gut?"* kérdés kíséretében kikapart magának két rigatoni-t a paradicsomszószból és bekapta.
El sem tudom képzelni, hogy lehet felépülni egy megerőszakolásból, számomra már ez is olyan határátlépésnek bizonyult, ami után évekig terápiába kell járni. Pedig rengeteg ruha volt rajtam. De az intuícióm működik: nem hiszem, hogy önbeteljesítő gondolat volt, amikor úgy megkívántam, hogy lopják el a táskámat, inkább csak egy sanda gyanú, hogy a társadalmi igazságszolgáltatás nem fogja engedni a büntetlen élvezetet, amíg nem juttatok belőle másoknak is. Persze az élvezetet aligha a két tésztadarab okozta, hanem a határátlépés, amivel a kiszorult bosszút állhatott a jólétieken. Majdnem utána rohantam, hogy elmondjam, milyen szarul éltem egy évig, és hogy tulajdonképpen megértem, csak azért kezet moshatott volna.
*Ízlik?
Amikor Sz.-szel megálltunk a Mágikus Erdő előtt, ahol minden idők összes barátai mint erdei lények várakoztak ránk, a fák ágai szétnyíltak előttünk és Sz. is hívott, hogy lépjünk be a régi-új kalandok birodalmába, akkor azért átfutott a fejemen, hogy nem baj-e, hogy otthon maradt a kullancsriasztó sprém.
Mert nincs a világon, aki jobban gondoskodna rólam, mint én.
És az a velőkig ható fájdalom, hogy mégis ott ül a konyhaasztalnál és dohányzik, és én szólok, hogy mielőtt túlságosan elengedné magát, azért tudja, hogy ezt nem szabad, mert akkor kétszer fog meghalni!
Már kezdtem beletörődni, hogy minden megoldhatatlan marad, amikor a bejáratnál megláttam egy biztató vízoszlopot.
Ronda tengerpart. Mozgásban van minden. Rondából rondába. Valaki mást veszélyeztetnek a hullámok, de azért így se jó ezt nézni.
Ezt az elhasználódástól való félelmet, ezt a reszketeg energiatakarékosságot magamon kívül eddig csak két embernél tapasztaltam. Pedig a mindenre nyitott kamaszok prófétája, Feldmár is megmondta, hogy el kell használódni. Én, úgy érzem, az utóbbi években komoly erőfeszítéseket tettem ennek érdekében - már egy ideje egész biztosan nem lehet hamvassággal vádolni. De Á. még mindig nem ad magából senkinek, csak az energiáját gyűjti az életre, ami közben teljes magabiztossággal halad el mellettünk.
Ebből azért nem minden valósult meg.
A sírról készült fénykép, és a sír is, világosbarna és naturális, akár a sírásó unokahúgának, ennek a benyomásnak nincs sok köze a halálhoz.
Az összes képen cigaretta van a kezében. Van egy, amin az olvasókönyve mögött ül vigyorogva, ott még nem.
Összefutottam egy ismerősömmel az utcán. Azt mondja: MEGYEK A NAGYMAMÁMHOZ SÜTEMÉNYT SÜTNI. Nagymama? Az mi? Sütemény? Ezt hogy érted? Van, akinek a gyerekének dédanyja is lesz! Van, akit még idegesít az anyja! Van olyan, aki a nagyapját temeti!
Ártatlanság kora.