Is!

Például!

Például az ősemberek is.

Például dédanyáink is.

Például a japánoknál is.

Például az indiaiak is.

Például az inkák is.

Rózsaszín nejlon lábnyomokra kellett lépnem, ezeket kellett követnem meghatározott sorrendben, több körben. Nem reménytelen, de reménytelen. Éreztem a tarkómon a kontroll hideg leheletét, egy láthatatlan Zsuzsa néni ellenőrizte, hogy jól haladok-e a földre helyezett vékony hártyákon, nyilván nem.

Bármilyen holisztikusak, azért engem itt se hallgattak végig.

Mindenki egy picit perverz.

Kedves Zoltán,

először is ne haragudj, hogy ennyire hosszasan nem tudtam válaszolni. A másik, hogy nem tudom, emlékszel-e, de 10 évvel ezelőtt egyszer már felkerestél egy hasonló vállalkozással, és akkor az együttműködésünket nem találtad túl sikeresnek - legalábbis a nekem írt záró leveledből következtetve.

Az a kisfilmed a bábszínházban játszódott, és utána egy hosszú levélben részletezted, mennyire szörnyű volt velem dolgozni, hogy "üveges a tekintetem, mint egy barlangrajz" és "rongáltam a bábszínházban". Én tulajdonképpen nyitott vagyok mindenre, ezért most sokkal inkább a kapacitáshiány az, ami megakadályoz a közös munkában, mint ezek az emlékek. Csak gondoltam, számodra is felidézem őket, hátha már nem emlékszel. 

Juli

Románcban kereskedelmi hangot megütni.

Ahogy minden nap új jelentést nyer a fél nyolc, a nyolc meg a fél kilenc, attól függően, hogy hány ember szövi a gondolataimat.

Állok egy ostorral a kezemben és lecsapok a cipőbolti eladóra, a gyógyszertári alkalmazottakra, az ügyfélszolgálatra, a munkatársakra, az utca népére, az anyámra, és az egyszerre két dolgot megfogalmazó és azt egynek állító barátaimra. Mindenkinek meg fogom magyarázni: amit mondanak, az egy grammatikai és szemantikai tragédia. Egymásnak ellentmondó dolgokat állítanak, téves pontokon sugalmaznak összefüggéseket, a szükséges helyeken pedig elhanyagolják. Nem jó helyen veszik a levegőt. Nem megfelelő kötőszavakat használnak, a mondat második felénél elfelejtik az elsőt, rosszul hivatkoznak, megcsalja őket a memóriájuk, nem fogalmaznak koherensen, ennek megfelelően biztosan a gondolataik sem koherensek. Nem értik egymást, folyamatosak az orrom előtt zajló félreértések, egymás mellett való elbeszélések és a beszélők mindennél könnyebben elvesztik a fókuszt. 

Én közben mindent kézben tartok. Különös tekintettel az ostorra. Nem tűröm a divergenciát, amit az élet rám kényszerít.

És akkor ott figyel a képen a keresztény tökmarkoló. Médiahack? Optikai csalódás? Vagy egy klasszikus fogadás?