Állok egy ostorral a kezemben és lecsapok a cipőbolti eladóra, a gyógyszertári alkalmazottakra, az ügyfélszolgálatra, a munkatársakra, az utca népére, az anyámra, és az egyszerre két dolgot megfogalmazó és azt egynek állító barátaimra. Mindenkinek meg fogom magyarázni: amit mondanak, az egy grammatikai és szemantikai tragédia. Egymásnak ellentmondó dolgokat állítanak, téves pontokon sugalmaznak összefüggéseket, a szükséges helyeken pedig elhanyagolják. Nem jó helyen veszik a levegőt. Nem megfelelő kötőszavakat használnak, a mondat második felénél elfelejtik az elsőt, rosszul hivatkoznak, megcsalja őket a memóriájuk, nem fogalmaznak koherensen, ennek megfelelően biztosan a gondolataik sem koherensek. Nem értik egymást, folyamatosak az orrom előtt zajló félreértések, egymás mellett való elbeszélések és a beszélők mindennél könnyebben elvesztik a fókuszt. 

Én közben mindent kézben tartok. Különös tekintettel az ostorra. Nem tűröm a divergenciát, amit az élet rám kényszerít.