Már hatodikban észrevettem, hogy a belső poén segít a túlélésben, de mindig meglep, hogy még harmincon felül is vannak, akik erre építik fel az identitásukat. Ez a kirekesztés általi önmegerősítés egy teljesen elfogadott létforma, amelyet nyitott, morálisan fejlett, nem autoriter, magukat egalitáriánusnak valló, szexuálisan vonzó nők is boldogan gyakorolnak.
- Maga semmilyen szempontból nem átlagos.
- De normális vagyok? Csak azért, mert szerintem teljesen logikusan gondolkozom és kérlelhetetlenül pontos is vagyok. (Mondjuk ilyesmit tapasztaltam már pszichopatáknál is, de erről itt nincs szó, én jót akarok.) Szavazzuk már meg nekem, hogy normális vagyok! Ennyi év után!
- Én csak azt mondtam, hogy nem átlagos.
- Sosem vágytam a különlegességre, lapos gyerekkort akarok, legfeljebb történelmi izgalmakkal. Hasonló szeretnék lenni, egész életemben erre törekedtem. Talán valami extremitással közelebb kerülhetnék az átlag akolmelegéhez: egy tetoválás vagy egy ugrás a mélybe egy gumikötélen családtaggá tenne.
- Én drukkolni fogok. Ha sokat ül társaságban, talán még válhat olyanná, ami megfelelő.
Vannak élet napok és elbeszélő napok - valószínűleg a férfiaknál jobbak az arányok, kevesebbet beszélnek, többet fociznak.
Egy óriási betonkeverő állt a kapuban. Jellemző. A korábbi, hosszabb és reményteljesebb nyarakon ez nem fordult elő. Bár páros napokon ez a betonkeverő is nagyon ígéretes, időnként teljesen felkavaró.
Fejedelmi vonatút az olasz-osztrák határon keresztül, hazafelé az apró, hegyi filmfesztiválról. Színes foltok, napra néző színek, foltos kövek - ezek még a meredek sziklaszirtre is vetítést szerveznek. Az olaszok aztán tényleg mindenhol jól tudják érezni magukat, csodákra képesek. Aztán elsimulnak a kövek: a vonatból kertmozinak tűnt, most már látható, hogy temető.
Ezt az emléket megvizsgáltam minden szögből: az oldalamon fekve, hanyatt fekve, a másik oldalamon fekve, hason fekve. Utána tettem még egy kört, a képek fordultak velem, lapjával jött mindegyik: ez így volt, ez is így volt, ez is így volt, ez is volt és jó volt: így is jó volt, meg hason is jónak bizonyult ugyanaz.
Van a lojalitásnak az a szintje, amikor az endokrinológus asszisztens is olyan betegségben szenved, amit az endokrinológus tud gyógyítani. És semmi sem természetesebb ennél.
Tehát hogy felhívtam a takarítónőt (mindig lever a szociális veríték, hogy ilyet leírok), és sms-ben válaszolt, hogy temetésen van. Nem tudom, halványan úgy rémlik, hogy ilyen már volt: már a múltkor is előzékenyen visszahívást ígért, miután befejeződik a temetés. Mások nem a meetingekkel vannak így?
Csak egyszer halt meg, de akkor komolyan gondolta. Most éppen P.-re gondolok, de a többiekre is érvényes.