Bevallom, a magas óradíj - amibe akár az éjszakai időpontokban való váratlan rátelefonálás is beéeférne - és a többszöri, kitartó biztatás ellenére, azért nem vettem még fel a kapcsolatot a pszichológusommal írásban, mert félek a helyesírásától.
Először is átugrott a nyuszi anyám válla fölött, mire rikoltozni kezdtem vele, hogy miért nem vigyáz. Nem látod, hogy leesett?! Mögéd esett a nyúl! Nincs jó passzban, egy ekkora ugrást már nem bír el, most mit állsz itt, ne tátsd a szád!
Aztán hallottam, hogy M. beszél hozzám, de valami nyomás alatt tartotta az agyamat, leárnyékolt egy területet, és nem érzékeltem a mondatokat, csak az összefüggő beszéd textúráját (biztos a fülzúgás), nem hatolt el hozzám a tartalom. Tovább kiabáltam vele: mem érti hogy nem értek semmit? Kétségbeestünk. Utána mutatott egy fényképezőgépet, amiről én, a család memóriája, nem tudtam megállapítani, mikor is kaphattam. Ez az, amit tavaly...? És már láttam is M. arcán a kétségbeesést, ha már erre sem emlékszem, akkor szétzilálta az agyamat a zúgás, akkor itt már komoly baj van.
- Ezt láttad már?
- Igen, azt hiszem, már olvastam korábban.
- Csak olyan frissnek tűnt.
- Igen, 2017-es. Nem tudom, hogy nem keverem-e valamivel, de a felület, ahol megjelent, ismerős, nem hiszem, hogy több szürke alapon piros kritikát is kaptunk.
"Az iskolai küzdelmek új fajtája lehet a lövészet."
Egyrészt: örülök, hogy a relaxáció ötletét száműzték végre a tantervből, a lövészet sokkal férfiasabb.
Másrészt: az iskolai küzdelmek régi fajtái is jók voltak, pl. az osztályfőnök általi megaláztatás fejlesztő hatásai vitathatatlanok.
Nem is a szülők voltak felelősek azért a sok szorongásért. Hanem a korabeli belmagasságok, világítások, maradék terek és nyomott lakások. Nem csak itthon éreztem magam rosszul, hanem vendégségben is. Minden tíz, vagy ötven évvel régebbi volt. A hatodik kerület még ma is tele van ilyen beteges arányú, rosszul berendezett, amorf, téli lakásokkal. Vágytam egy kedélyes, átlátható lakótelepi életre.
Van óra, aminek a mutatója üt, de a miénk suhan, kíméletlen tempóban.
1998, vasárnapi Kispál és a borz koncert az E-klubban, másnap tanítás, Á. E. és K. nálam alszanak. Reggel megszólal az óra fél 7-kor, de senki nem mozdul. Lecsapom az ébresztőt, de nem pattanok ki az ágyból, hanem csodálkozva nézem a órát, ezt a tempót és mutatom a többieknek: "Hogy söpör!"
És éppen abban a pillanatban a baráti köröm belép a székelykapun, és mindenki századeleji fürdőruhát visel, úszósapkával és úszógumival, és bólogat, hogy igen, ők is úszni jöttek.
Majd egy cikk következik, ami csupa rémisztő és ellentmondásos információt tartalmaz, a vége megnyugtatóan lekerekítve ("az Air France az utasok és a fedélzeti személyzet biztonságát köteles prioritásként kezelni"), miközben nem derül ki, miért nem szállt fel az Air France gépe Budapestről.
Van, aki persze megnyugszik a légitársaság és az újságírók felelősségteljes retorikájától, de a cikk elolvasása után még mindig marad egy apróság, amit jó lenne megtudni: azt, hogy miért nem szállt fel az Air France gépe Budapestről.
Amnézia, kopás, belátás - ha ez ilyen tempóban folytatódik, idén elfogynak az ellenségeim. A fogyás legkedveltebb módja a mintha mi sem történt volna és a te meg ki vagy.
Az elsőhöz két nagyvonalú ember kell, a másodikra úgy kerülhet sor, hogy valaki, aki 2003-ban írót keresett, majd elkönyvelt ámokuftónak, 2016-ban újra írót keressen és elfelejtse nemcsak azt, hogy tizenhárom évvel korábban tönkretettem, de azt is, hogy én voltam az. Nyitottságunk nem ismer határokat.