Vége a 25 éven át tartó őrlődésnek, hogy nem fogyasztok-e túlságosan sok vizet, ételt, hőt, hideget, teret, műanyagot, természetes anyagot, átlában: dolgot. Jár-e ennyi egy embernek? Most már minden sarkon áll valaki egy péklapáttal, hogy figyelmeztessen: nem. A múltban is bűnöztél és a jövőben is bűnözni fogsz. Ez az új teológia. A belső iránytűm megzavarodott, de látom, hogy jó úton haladunk a katasztrófa és - hogy valami emberi tényezőt is említsek - az inkvizíció felé.

A Földi örömök kertje azért is volt csodálatos, mert csendben hömpölyögtek az emberek - ennek az édeni vagy pokoli volta mindig kiszámíthatatlan -, a legtöbb ember virágos, esőerdős, növényes és madaras ruhákban jött, így ültek le a négy monitor közé a bambusz puffokra gubbasztani, miközben a képernyőkön az erdő volt műsoron és olykor a gallyak közül felbukkant egy emberi lény. Mindenki a természet részévé vált és felemelő volt látni, hogy már otthon felkészültek a beolvadásra. De arra talán senki sem számított, hogy a többbiek is be akarnak és be fognak olvadni! Így az igazi. Közösségi lényhez méltó, önzetlen, spontán összehangolódás. A természet rendezte el, bukolikusan, de következetesen.

És akkor megjelent az öregasszony a Bűn és bűnhődésből, elkezdett oroszul fröcsögni, és hozott még két ugyanolyan tramplit és érzéketlent, csak fiatalabban, hogy átnyomja őket a tömegen. 

Mi lehet még kert?

Sose, sose gondoltam rá, hogy a szőnyegek virágoskertek felülről.

Mennyi szemét!

Jóságos Isten!

Ideje összegereblyézni.

A jó zene... - kezdtem volna, de közben három újabb csalódás ért, negyven perc alatt!

William Minke olyan, mint egy gazella, egy rossz mozdulat, és máris elriasztottam, további fél év, mire újra szóba áll velem.  Meg olyan döntésképtelen, mint egy... van erre példa az állattanból? Van döntésképtelen állat? Akinek még azt is nehéz eltökélnie, hogy a következő öt percben melyik bokorba menekül?

Az egy dolog, hogy azt tanácsolják: a mentális egészséghez feledkezzünk el az élet bizonyos aspektusáról, de amikor visszajövünk az elfeledkezésből, akkor pótolhatatlan hiányosságnak tűnik, hogy évekig kimaradt az az aspektus. Na jó, de az ember akkor vagy vágyak nélküli, haladó buddhista, vagy vágyakkal felszerelt, hétköznapi lény. Az utóbbi esetben szenvedni fog. Az előbbiben is, csak ezt a hasznára fordítja.

Most már csak azt kell elérni, hogy ne drukkereim és pártfogóim, hanem partnereim legyenek.

Amennyiben a nyugalom után kutatunk, állandóan őrködnünk kell, nehogy lecsapjon ránk a nyugtalanság.

Egyfajta transzcendentális józan észt kell kifejlesztenünk. Olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek. Nem magasztaljuk fel a jelenségeket, és arról sem álmodozunk, hogy milyenek szeretnénk lenni.

Most mondanám, hogy kifáraszt a szénhidrát, mint a legtöbb embert, de nem, én teljesen fel vagyok dobva, ha megehetek egy szelet kenyeret vagy pár darab kekszet!

Nem vagyok birtokában a megfelelő stratégiáknak. Vajon próbáljam meg eljátszani, hogy egy alkalmas, adekvát ember vagyok, megfelelő képességekkel, illendő mértékű motivációkkal, rendezett háttérrel és kristálytiszta célokkal, vagy értelme sincs mímelni mindezt? Hiszen az első adandó alkalommal kiderül, hogy nem. Ha viszont rögtön az elején comingoutolok, kit érdekel a végtelenül őszinte, destruktív munkaerő*? Amerikában cirkuszban mutogatnának, de mit kezdenek ezzel Európában?

*Most eszembe jutott az a 3 évvel ezelőtti állásinterjú, ahol megkezdődött a nagykönyvben megírt óvatos puhatolózózás: udvariasan, feminista álruhába öltöztetve, hogy "hogyan képzelem a következő 10 évemet" (nem szülök-e jövőre)? És úgy kellett a játékot végigjátszani, hogy lássák rajtam, hogy de, nagyon is szülök jövőre, de minden erőmmel próbálom kozmetikázni, tehát szülni akarok és fogok - mint minden eltökélt harmincas -, de tisztában vagyok vele - mint minden eltökélt harmincas -, hogy ez a munakerőpiacon nem előny, ezért elegánsan letagadom. Úgyhogy tagadtam, így senki sem tudta meg, hogy ez a modell végtelen távolságra helyezkedik el a valóságomtól, és hogy teljesen más miatt fogok kiesni. Sokkal kevésbé produktív, a társadalom számára sokkal kevésbé hasznos, szinte érthetetlen dolgok miatt.

De az elején mindig jó vagyok. Sikerem mértéke az átverés sikerének mértékétől függ.

Na jó, szóval két és fél év monogámia után, tavaly ilyenkor elindultam, hogy felmenjek Mirko Streunerhez - az első kérdésem az volt, hogy miért Mirko, ha német, de mint később otthon megtudtam, a nyugat-németek(!) szerettek orosz(!) neveket adni a gyerekeinek harminc évvel ezelőtt. Pár nappal korábban teljesen egyértelművé tette  számomra Mirko Streuner, hogy egy mániás, komolyan vehetetlen kisfiú, aki citromfagyiról álmodik, de amikor közel kerül hozzá, behúzza fülét-farkát. Most már úgy voltam vele, hogy mindenki közül úgyis ő a leglelkesebb, úgyhogy, ha akarja, ha nem, találkozni fogunk. Kicsit megrettent, de aztán ráállt erre a gondolati páyára - hallottam, ahogy átkattant -, és hirtelen szertelen kisfiúból német férfira váltott: 4,5 perc pontossággal megtervezte a találkozás helyszínét és időpontját, megadta az összes szükséges információt, majd megjelent. Már a lépcsőn felfelé menet - mivel a megjelölt hely az unokanővére lakása volt - arról számolt be, hogy időnként lakáskoncerteket adnak a barátaival idős néniknek és bácsiknak a szomszédból, nagyon megható és valószínűtlen, hogy ez az understatementből magyar bölcsésznek öltözött fotómodell kedvében akar járni az időseknek. Nézem ezt az elszabott kordnadrágot, de hozzá tényleg szép feje van, azért az a 7 fotó már nem tud hazudni, egyképesekkel meg sosem állok szóba. Nem kell sokáig várni a mánia kiütözésére, bár teljesen normális és higgadt vendéglátó, a helyszín pedig egy nagyon kedves női lakás, nyuszival illusztrált párna, könyvek(!), megfelelő méretek és arányok, jólét, jóízléssel és szerénységgel párosítva. Mint kiderül, az unokanővér Németország No1 fashion-bloggere, elhiszem. Ezután szépen megyünk bele a mocsárba. Nem, nem kérek alkoholt, köszönöm, kikísérem Mirkót a konyháig, hogy a szemem láttára folyassa bele a tiszta csapvizet az üres pohárba. Végig a sarkában vagyok. Ő magának gint tölt és teker egy füves cigit, ettől egyébként én is mindig otthonosabban érzem magam. Ugyanakkor meglep, hogy kivétel nélkül mindenkinek, aki írásban magabiztos, remegni kezd a lába a személyes találkozástól. Megkérdezem, mi ez az egész nyakát betöltő tetoválás a nyíllal átlőtt szív, és hozzá a felirat: MOM. Az anyja öngyilkos lett 10 éves korában, ugye emlékszem a Natasha Kapmush-történetre, na, ugyanez történt az anyjával és az anyja összes lánytestvérével, aztán megszöktek, és úgy látszott, túl lesz rajta, lett férje is, Mirkó apja, meg megszületett a kis Mirkó, aztán csak öngyilkos lett. Nem tudom felidézni, milyen sorrendben, de az összes többi lánytestvér is öngyilkosságot követett el, ő volt az utolsó. A kis Mirkó - aki egyébként már ezelőtt is és ettől függetlenül is hiperaktív volt, amit a nem túl progresszív német iskolarendszer nem ismert fel, ezért folyamatosan fegyelmezni próbálták és nem találták a helyét - egyszer csak apai segítséggel rájött, hogy Japánban a helye, mert ott vannak az ő igényeinek megfelelő iskolák. Úgyhogy 11 éves korában (az anyja halála után!), egyedül(!) kiküldték Japánba egy bentlakásos iskolába, ahol megtanult japánul - ezt bizonyítandó el is mondott egy szöveget japánul, de hát ezt bármikor megtanulhatta, illetve ki tudja ezt ellenőrizni? -, majd utána autodidakta módon további nyelveken. Mint kiderült, az apja a legnagyobb technó-báró az országban, jelenleg egy Hundertwasser villában lakik, de van háza Portugáliában és biztos más kontinenseken is. A legjobb barátja Sven Väth, mutat is egy képet, ahol együtt motorcsónakáznak. A kilencvenes években ő volt az összes kínos német popsláger producere (miközben a techno-szcéna fenegyereke volt ez az opportunista), csak, hogy egyet emeljen ki, pl. a Saturday night-nak, Whigfieldtől, istenem, ha Laura ezt hallaná, hát erre együtt énekeltünk a hajszárítóba, ki gondolta akkor, hogy ez huszonnégy év múlva ebben a formában köszön vissza? Hogy egyáltalán Whiegfield visszaköszön. A frankfurti klubban, amit együtt alapítottak, Madonna ünepelte a születésnapját és Michael Jackson parádézott privátban. A Papa most a Germany's Next Topmodel első kiadásának nyertesével van együtt és élvezi az életet. A Papa, akit csak jachton láttam még, persze, hogy így és mindenhogy élvezi az életet, nyilván ezt tanácsolták neki is a pszichiáterei, mint Mirkónak az onkológus, hogy nincs más hátra, érezd jól magad. Annyira felkelti az érdeklődésemet a létező vagy nem létező techno-producer, hogy megkérem Mirkót, mutasson róla egy képet. Az nincs neki, hiszen 20 éve távol élnek egymástól, de a Google-ön rákeres. A Papa olyan szép, hogy Tinderen jobbra húznám, pedig soha, tényleg, soha nem kísértett meg, hogy 50 fölött akár csak körül is nézzek, inkább a 25. Ez még lehet igaz? Ami eddig elhangzott, annak hány százaléka igaz? Valóban ennyire speciális a család? Vagy egy jól felépített, különlegesen átgondolt forgatókönyv megfilmesítéséhez asszisztálok? De miért én lennék a célközönség?

Mirkó jószándékúan figyelmeztet, hogy máskor azért ne menjek fel idegenekhez szíre-szóra, mert veszélyes lehet, ugye tudom. Emlékeztetem, hogy felnőtt ember vagyok, még ha nem is néz ki úgy, ráadásul még nála is 6 évvel idősebb, és tudom, mit csinálok. (Hétköznapi értelemben nem. De valójában igen.) Kedvem volt vállalni ezt a kockázatot. Úgy gondoltam, ha végem van, akkor most végem kellett, hogy legyen, az is jobb, mint a semmi. Erről persze meg kellene kérdezni engem a vég előtti percekben is, de akkor és ott, ebben a relatív veszélytelenségben, ahol éppen csak rezeg a léc, nem volt problémám a veszéllyel, ha ez esetleg tényleg az lenne, akkor nagyon érdekes! De tényleg, mit keresel, mit akarsz? Az igaz szerelmet. Értem én, mondja és elővesz egy antikvár Rilke-kötetet, aminek a lapjait majd neki kell papírvágó késsel felhasítani, neki, a hamburgi modellügynökség vezetőjének. De azon kívül? Mondom, csak meggyőződni arról, hogy a másik ember - aki csak egy kék négyzet az oldalon, de nem fedi fel magát - létezik. Találkozni vele, szembesülni. Kontaktust szeretnék. Érti. Kicsit ijesztő lehet, hogy mindenáron, ijesztő vagyok. De azért válogatok: fontos, hogy használhatatlan legyen, a saját sorsába merült, nárcisztikusan sérült, mániás ámokfutó. Érdekes! Ekkor figyelmeztet, hogy lehetne pszichopata is, aki érdekesnek tűnik, de bármire képes. Addig a pillanatig nem is sikerült eloszlatnia a gyanúmat, hogy az lenne - mondom neki. Egy kicsit megállunk: pszichopata vagy nem? Túl jó a humora ahhoz képest, hogy német, túl végletes és túl flexibilis, ez már önmagában gyanúkeltő. Vagy csak - mint egy gyakorlott pszichopata - tudja, hogy nálam mi működik. Egy rezdülésből ki lehet találni. Kitalálja. Pszichopata. Visszatérünk a történetére. Most le van fogyva és haja sincs (eszembe sem jutott, hogy ez valami hiányosság lenne, így is tökéletesen néz ki), de van itt egy kép korábbról, amikor formában volt, még a rák előttről. Illetve két betegség közötti kép. Mert rákos, de időnként vannak jobb évei. (A rosszabb évek Instagram-posztjai között több "Bad hair-day" - ez tényleg egy emelettel jobb humor, mint amit a németek tudnak. Ehhez már rák kell.) Most például éppen jól van, de még meg kell várni, hogy megerősödjön a haja. És az orvos mit mondott, szabad neki gint inni meg cigarettázni? Az orvos azt mondta, csinálja végül is, ami jól esik neki. Ez elég fatalistának hangzik, biztos nagy a baj. És... együtt lehet élni ezzel a betegséggel? Igen... na nem negyven évig, de nem is négy évig. Valameddig. Kérsz még valamit inni? Itt újra kikísérem a konyháig és nézem, ahogy a csapból folyik a víz a pohárba, amíg el nem zárja. Odabent kiderül, hogy down-szindrómás gyerekekre vigyáz szabadidejében, a saját modellügynökség mellett, és nagyon szereti őket, még jobban, mint a zenebarát nyugdíjasokat a házikoncertről, ha emlékszem még. A gyerekek ellepik a sportautóját (amit nem szeret, hiszen bölcsész), és akkor elviszi őket egy körre, a gyerekek meg rajonganak. Win-win! Közben előkerülnek a volt barátnőről, egy orosz lányról a képek - kicsit hasonlít rám, de oroszabb és biztos szerencsésebb is -, a kép alapján mély és bensőséges viszony van közöttük, de decemberben szakítottak. Mi lehetett vajon az ok? Nehéz lehet Mirkóval együtt élni, ha mindaz igaz, amit mond, ha meg nem igaz, akkor azért. Ez a hőfok! Ez a tempó! Úgy van, ahogy mondja? Vagy nem úgy van? Ennyi trauma nem fér bele egy ember életébe? Vagy belefér? A mi családunk különleges, tényleg. Mások vagyunk, minket több trauma és több megtiszteltetés is ért, mint más családokat.

Eddig én még nem szólaltam meg. Kicsit ingerülten megkérdezem, hogy bár megértem, hogy van mondanivalója, de rám nem kíváncsi egy kicsit? Szinte nárcisztikusan cseng ez a sértődött kérdés: ki tud és ki akar ilyen történet mellett labdába rúgni? Ki veszi a bátorságot, hogy embernek érezze magát e mellett a két lábon járó fájdalom mellett? Esetleg ő azért ismerkedik emberekkel, hogy ezt a one-man-showt terápiásan végigcsinálja? Azt is érteném, őszintén, a legőszintébben. Hiszen minden rosszhiszemű feltételezést félretéve: van más választása? Ha mindaz, amit mond, igaz (de igaz? vagy pszichopata?), akkor nem tehet mást, mint hogy ezt prezentálja. Ez van. Ha elhallgatna valamit, akkor hazudna. De nem lehetne mégis kevesebb ez az élmény? Én se rontok neki senkinek Auschwitz-cal és a rákkal első randin. Az is igaz, hogy ez nem személyes élményem, neki meg minden, amit elmondott, közvetlen, lelki és fizikai megpróbáltatás volt, nem egy, vagy két generációra tőle történtek a felzaklató események. Úgy döntök, joga van elsöpörni. De csak, ha ez mind igaz. Ha nem pszichopata, hanem sorsüldözött, akinek egy élet nem elég, hogy kiventillálja magából a fájdalmat. Akkor tehát sorsüldözött? Vagy pszichopata?

Az este legelbizonytalanítóbb pontja, amikor ezzel a lehetőséggel maga Mirko Streuner is elkezd játszani. Illetve innentől elkezd ezzel a lehetőséggel játszani, visszavonhatatlanul és örökre tisztázhatatlanul, most már, amíg valami egészen veszélyes, vagy egészen jó nem történik, nem tudjuk meg, hogy hol ért véget a fekete humor és hol kezdődött a patológia. Ott bújkál a mosoly a szája szegletében és szikráznak a szemei: kapj el, ha tudsz! Vajon pszichopata vagyok, vagy sorsüldözött? Mindegy, de élvezem.

Mirko vékony, zongorista ujjain egy-egy betűnyi tetoválás, összeolvasható belőlük, hogy F-R-E-I-H-E-I-T. Hát, azt elhiszem. Az öngyilkos anya a legnagyobb Freiheit. A rák a másik. Elég szép a keze.

Jó belátásra tér és alázatosan teret enged a bemutatkozásomnak: bedobok egy-két családi traumát, de mind bennem ragad, ami meg kiszökött, az hamar beleütközik a plafonba és fáradt hullócsillagként száll alá. Ebben a kontextusban gyengének bizonyulok. Nem baj, mert kezdődik a második felvonás: a mész vagy maradsz koreográfia, amiben szintén rosszul teljesítek, makogok, hogy menni kellene, mert reggel indul a vonatom. De persze maradok, de tetőtől talpig stressz és bizonytalanság vagyok, hirtelen nem tudom, hogy kell viselkedni rákos modellekkel, akiknek öngyilkos lett az anyjuk, mi a teendő éjjel 1-kor Németország No1 fashionbloggerének a lakásán, milyen a viszonyunk és milyen lehet még a hátralévő pár órában, van-e még bennünk szufla ahhoz, hogy saját magunkon kívül mással is foglalkozzunk.

Nem baj, annál izgalmasabb, láthatóan a korai búcsú gondolata mindenkinek megdobja a libidóját. Mirkó mindvégig úriemberként viselkedik: sajnos megvan az a tudásom, hogy a pszichopaták előszeretettel viselkednek úriemberként, nem nyugszom meg. Felajánlja, hogy alszik a kanapén (még mit nem!), azután, hogy felkel velem hajnalban, nem gond ez neki, de én már akkor előre sajnálom, hogy ennyire meggyötörte az élet és még ki sem tudja aludni magát. Végül úgy maradok, hogy maradok is, meg nem is. A fogmosásnál elveszti a humorát, na nem mintha bármilyen rossz viccet megengedne magának, csak ismét hallom, ahogy átkattan, mostantól ez nem játék, a felajánlott új fogkefe és az érintése a hátamon a vízválasztó. Majdnem 3 éve nem voltam ilyen helyzetben, meglep, hogy visszatértem, ez most az a koreográfia, megyünk bele. Természetesen lemondtam a kanapéról, viszont döbbenetesnek érzem a közelség lehetőségét, majd teszek egy szorongó vallomást a hpv-ről, de nem érdekli. Neki már tényleg teljesen mindegy? Akkor igazat mondott? Vagy pszichopata? Szerencsére elmesél még egy olyan történetet, amiből meggyőződhetek róla: az. Egész biztosan az. Kinek jut eszébe első randin az ágyban fekve egy ilyen hardboiled horrort megosztani, mint hogy Indiában volt önkénteskedni, és egyszer csak megéhezett. És már napok óta nagyon vágyott egy kis húsra és érezte, hogy a távolból sült szallonna illatát sodorja felé a szél. Utána ment, mint a kalandregényekben az utazók - ebben a környezetben az appoknak, de még a telefonkészüléknek sem lehet hasznát venni -, szóval ment az orra után, amikor megpillantotta a krematórium kéményét, ahol kis gyerekhullákat égettek. Több részletre nem emlékszem, csak arra, hogy menni akartam, de még megkérdeztem, hogy mit tanul. Pszichológiát, a Humboldton. És ott bármit lehet? Bárkit felvesznek? Még egy pár csillagporos számot kivártam a rosszul összeállított tracklistről és hagytam udvarolni. Lelkes lett és adakozó, tényleg nincs jobb vágykeltő, mintha tudni lehet, pár óra múlva semmilyen jövő nem áll előttünk: mindenki egy másik országban folytatja az életét. Alig akar elengedni. Amíg a fél pár zoknimat keressük, elővesz a pénztárcájából egy képet a kislányáról, egy kis szőke szépségről, aki még az orosz barátnő előttről van - csak, hogy ne teljenek eseménytelenül a percek. Ez lehet még igaz? Vagy - refrén - pszichopata? Biológiailag mindenképpen igaz lehet: már hogy ne lehetne egy 30 éves embernek 3 éves gyereke? Ráadásul errefelé minden ilyesmi sokkal hamarabb történik, az emberek gátlástalanul családot alapítanak, nem várnak évtizedeket, élnek, mintha nem lenne holnap, így egész sok minden belefér az életükbe. A miénkbe is talán, csak más sorrendben, ők a szorongást és fantáziálást rövidítik le, a valósággal való gyorsabb és határozottabb kapcsolatfelvétellel. Ezután több harmincas apával is találkozom, akiknek már akár 13 éves gyerekeik is vannak, de 18-nak néznek ki (maguk az apák), ami visszamenőleg megint csak egy strigula a sorsüldözött oldalon: tehát Mirkó nem pszichopata. Vagy egy pszichopata apa.

Ezután attól kezdek el szorongani, hogy rendben van, hogy én elmondtam, hogy tőlem mit remélhet, de én mit kapok el tőle? Egész biztos, hogy AIDS-et.  Állítja, hogy minden szűrésen átesett, a betegsége miatt gyakran és rendszeresen jár vizsgálatokra, és nincsen semmi ilyen természetű baja. Ekkor bekapcsol a vészjelző: bármit mondhat! Bármit! Innentől egy héten keresztül reszketek, ha eszembe jut Mirkó Streuner, a hátralévő fél órában pedig rendkívül rosszul viselkedem vele, eljátszom egy 21 éves szűzkurva teljes repertoárját, majd hajnali 4-kor otthagyom, épphogy rá nem csapom az ajtót.

A következő két hónapban szerelmes leszek Mirkó Streunerbe, de ő ezt már nem tudja meg, a rövid köszönőlevelemre nem válaszol, így innentől már csak a Rilke költészetével átszőtt életének néma szemtanúja maradok a social media összes platformján.

Közben azt is megtudom - csak ne lennének ilyen jó forrásaim -, hogy a romantikusok újonnan való zsebben hordása csak egy ócska hipszter-divat, de hát úgy vagyok vele, ennél rosszabb divat ne legyen, és ha divat is, nagyon megható. Mégiscsak valaminek a kifejeződése, még ha csak az új-érzékeny új-nárcizmusé is. Az ujjtetoválás szintén berlini hipsztereken gúnyolódó mémek tárgya, bármilyen eredetinek is tűnt tavaly szeptemberben. Ezt is megtudtam. Az összes többi német randevú további háromszáz társadalomismeret óra. Már nem tudom, Mirkó hány százalék divat és hány százalék trauma. De nincs vele bajom. Bármelyik sorsüldözött megérdemel ennyi szereplést.

Az elmúlt egy év alatt - amióta a Mirkó Streuner-időszámítás elkezdődött - arra jutottam, hogy mindaz, amit elmondott, lehetséges. Nem azért, mert az ő családja különleges, hanem, mert más környezethez és más léptékhez szoktam, de ha ezt az új léptéket egyszer felfogom és elfogadom, hogy eddig én éltem távol a valóságtól (aminek spirituális eseménytelenségét legfeljebb egy-egy szerelem, szerelmi csalódás, családi emlék, vagy haláleset kavarta fel), akkor nemcsak azt fogom megérteni, hogy vannak "különleges" életek, hanem azt is, hogy mennyi mindent lehet még csinálni ebben a világban, mennyi minden létezik még és mennyi mindenhez lehet - ha akarom - hozzáférésem, mert nem szükségszerű és nem feltétlenül valóságos, mindössze lokális valóságként felfogható a dolgok eddig megismert léptéke. Ebből a szempontból pedig szinte elhanyagolható, hogy Mirko Streuner valójában pszichopata-e, vagy nem.