Nem volt pontos képem a fül szerkezetéről, amikor ezt az ékszert elhoztam.

Mindkettő 150 gramm. Ebben a kiadásban ugyanannyi darab van, csak nehezebbek a kekszek.

Ennél azért vadabb dolgok vannak készülőben. Kicsit úgy élek, mint akinek egy hete van hátra. Nem, valójában akkor jobban megválogatnám, mit csinálok.

Jött hozzám egy vendég, éjszakára kint hagyta a cipőjét az előszobában. És olyan rosszul nézett ki az a cipő, hogy egész éjjel csak szégyenkeztem miatta. 

Minden nap szerénységre tanít.

De ma már nem szeretnék ennél is szerényebb lenni.

Tegnap kis híján elájultam a Jannowitzbrückénél, ma pedig megszámoltam, és tényleg lehetséges, hogy több ott a lépcső, mint máshol. Irreálisan igénybe vesz. Mások olyan feltűnés nélkül közlekednek ott, ugyanazokon a fárasztó lépcsőkön. Lehet, hogy ők is küzdenek?

Ez az álom nem tudom, hogy közvetlenül a Berghaint megelőző éjszakán volt-e, de egyetlen képben tudom összegezni: amikor M.-mel leszállunk a HÉV-ről a Batthiány téren, ő megkérdezi a peronon, hogy hol vagyunk, én pedig felvilágosítom, hogy ez alighanem Auschwitz lesz.

FP elégedetten ül az íróasztal mögötti fotelében, ami az ő helye, az ő otthona. Mindig ebből a fotelből jött az igazság. Egy óriás kivetítő van előttünk, rózsaszín képekkel, olyan anyag fut, amivel a barátnője bízta meg. "Dolgozom rajta" - dolgozik valamin az új valóságában, amihez már semmi közöm.

Az én új valóságom közben messze van és nem olyasmi, amivel bárki álmodik.

Egységnyi idő alatt egyre kevesebb dolgot tudok megoldani. Cserébe viszont látom, ahogy hullanak szét minden irányba, ez szép kép. Időben hozzáférhető, bejárható struktúra, a széteséstől 3D minden. Nem akartam a kubista klip főszereplője lenni, de ha magamba nézek, most sem lettem, mert én csak állok és figyelem.

Ugyanitt kérdezem pszichiáter olvasóimat: ez mi?

Ha kevesebbet lennék egyedül, nem árasztanának el folyton a veszteségeim. Abban lennék, ami van, mert a látszattal ellentétben sok minden van biztosan. A képességeim és tartalmaim mélyen alszanak.

Az a jó ebben a cipőben, hogy míg eddig az enyémet olvasták, a metrón utazva most én látok bele mindenkinek a levelezésébe. Vannak jó és rossz helyesírású utasok, de mindenki aktívan szervez valamit.

Sokan mosolyognak, mert pozitív tartalmú üzenetet kaptak. De ezt messziről is látni, ehhez nem kell cipő. 

Reggel van, kelni kell, kezdődik az agymosás és a sínek rendbetétele.

Itt mindig én megyek meszebbre, én kerülök nagyobbat és én várok többet. Én pitchelek gyakrabban és én kérdezek először. Én kopogtatok és én zárom be az ajtót. Ha egy pillanatra ellankad a figyelmem, máris teljesen máshol ébredek, néha rosszabb, néha jobb helyen (ezt a másodikat szerencsének hívom).

Próbálom túltenni magam a mozdulatok unalmán és az óramutató reménytelen vánszorgásán, ez az első fél órában sikerülni is szokott. De az a sok félóra talán az életemben már összeadódott. Az összesen több hét kegyetlen unalom és átmenet a diszkomfortból a jóba, ahol pár percet minden évben eltölthetek.

Folyamatos törekvés, hogy meggyőző legyek. Engem momentán senki nem akar meggyőzni - csak idióták és neurotikusok. Mindegy, hogy mit gondolok, nekem most az a dolgom, hogy jó legyek és ne legyen véleményem másokról.