Hetek óta beleragadva ebbe a holokauszt-projektbe, meg kell köszönnöm, hogy nem akar megölni senki se.

Mivel már találkoztam ezzel a dologgal, tudom, hogy létezik. Nem valósul meg, de a modell alapján ontológiailag lehetséges. Biztos, hogy potenciális.

Meglepődtem, hogy lehet ez a gyönyörű ember ennyire hülye. Milyen könnyű az egész, hogy a buta emberek is teljes életet élhetnek. Van helyük a társadalomban, többen is szeretik őket, ők is szeretnek. Fizetésük van, esznek és kommentelik a képeiket.

Lehet, hogy gazdag spirituális élményeket is átéltek, rácsodálkoztak ők is. Az is előfordulhat, hogy éreznek. Van anyjuk. Hallucinálni is tudnak és lehetnek relatív kreatív ötleteik.

Az empátia teljes eszköztárával és Sztanyiszlavszkij módszerrel próbálom beleélni magam abba, hogy milyen, amikor az embernek nincs humora. Nehéz, de sikerült előidéznem az érzékenységet az érzéketlenségre - nagyon tompa, nagyon különös, egyfajta védett állapot.

Hol a faszba van a Káosz című bejegyzés?

Emberek, akik játszani akarnak, de dolgozniuk kell.

Mennyi jó dolgot tudnék csinálni, ha nem kellene rossz dolgokat csinállnom!

Ne tévesszen meg a kezdeti eufória. Nem vagy alkotó, csak sok a mondnaivalód. 

A számtalan függőség összeesküdött ellenem, ha alkoholt is innék, mi lenne velem?

Ebben az udvarias káoszban lehetetlen élni. Soha nem volt még ilyen kegyetlen felfordulás. Ennek az évnek minden napja azzal áltatott, hogy az összes szereplő elrendeződik. De semmi nem rendeződött el, se korábban, se későbben. Végtelen sehova menésre esküdtem fel. A fülemben dobol egy ér és minden nap újra kell teremteni a szemetet. Ha megvan, leviszem, ez az egyensúly záloga. Végtelen, mocskos, méltatlan terápia.

Ez a nap igazán bántó, tényleg.

Mostanban elég sok támadás ér. 

Minek mentem oda?

Olyan nemi deimenziók, amikről korábban nem is álmodtam. A 19. századomban.

Mindig egyre nagyobb a baj. 

De nekem nincs több pénzem problémát elhárítani és nincs szívem észnél lenni.