Még annyi problémám lehetne! Óriási, hogy nem mindegyik az enyém!

Berlinben állunk sorba egy koreai étteremnél, aminek az alsó szintje barokk könyvesbolt szökőkúttal, Laokoon-csoporttal, a felső szint az üres koreai étterem-rész, beljebb pedig egy óriás, pasztellszínű pelenkázó terem tárul fel, nem mondom, hogy ízléses ez az étkezőasztalok között. Itt végre megtalálom Virágot, akit már kint, a sorban is láttam, és nagyon el akarom mesélni neki, hogy kivel jöttem. Don Draper lent vár rám az üzlethelyiség előtt, sok szeretetre és melegségre számíthatok tőle, ami a karaktere ismeretében meglepő. Addig húzom az időt fent, amíg elkezdhetek izgulni, hogy valóban lent van-e még, az eső is esik kint, ki az a hülye, aki megvárna?

Nem tudom, hogy ott leszek-e tényleg. Megbízható vagyok, de tudom, hogy nem csak én irányítom a dolgokat.

Hatodikos korom óta úgy búcsúzom el a telefonban az osztálytársaimtól, hogy akkor holnap, ha Isten is úgy akarja.

(A bizonytalanságot általában ételekhez kötöttem: romlott túró, nyugtalanító mennyiségű szénhidrát, de tényleg bármi, bármi okozhat problémát.)

Videóművész az, aki talál egy jó motívumot, de nem tudja beépíteni egy narratívába, és ez a hiányosság esztétikai értékként jelenik meg az ötletet övező kommunikációban. A videóművész ötleteket gyűjt, elhelyezi őket a térben, és meggyőz, hogy már elkészült. Az ötlet ismertetése a támogatók és a közönség számára költészet: egy saját nyelv. A nyelv beszélői kölcsönösen és konszenzuálisan átverik egymást.*

*Ez nem volt mindig így.

Ez olyan, mintha egy kiközösített videóművész írta volna. Ha nem lennék technikai analfabéta, videóművész lennék, mert ötletekkel és félmegoldásokkal is átélhetném a teljességet, amire a mai napig nagy igényem van.

A régi sérülések idegen mantrával nem gyógyíthatók.

A kisebbséghez tartozásban mindenképpen előny, hogy az is egy csoport.

Amikor a szüleim generációjából halnak meg (vagy például közülük valaki), abban az a riasztó, hogy

HISZEN ŐK FIATALOK!

Mi vagyunk a gyerekek, ők a fiatalok, a nagyszülők pedig öregek. Ez így volt.

Vörösmarty Mihály Gimnázium. Valaki meséli, hogy szópókert játszottak. "Szópókereztünk". Kinizsi Ottó kihallja belőle a szenvedéstörténet szado-mazohisztikus aspketusát.

"Mi, szopókereszt?"

"Igen, mindenki egy életen át viszi a maga szopókeresztjét".

"Tegnap éjjel tizenegykor szállt le a repülő. Emlékeszem az utolsó negyedórában kitaláltam, hogy már nem lesz metró, és elegánsan taxival megyek haza. De aztán valami nagyon mély, elemi gátlás visszahúzott, felültem a reptérbuszra, majd beletörődően átszálltam a metrópótlóra, végül szó szerint bőrigáztam hazáig."

Na, ez az! Én múlt vasárnap - életemben másodszor - felülkerekedtem ezen a gátlásomon.

Taxi!

Felnőttes, praktikus érzés volt! Ugyanakkor vad és vakmerő! Akadályt nem ismerő! 

Költök!

Fizetek, hogy másnap dolgozhassak - és megkeressem a pénzt, amivel fedezhetem a taxit a következő olyan esetben, amikor sürgősen dolgozni kell.

Önfegyelemmel a... a... hétköznapok fenntartásáért.

Gondolom, Viki, az ügyfélszolgálatos, azért nem válaszol, csak hetente a cipőrendelést érintő kérdéseimre, mert megrendült a nevemtől (N. Margit). (Aztán vett egy mély levegőt és mégis elkezdte: "Kedves Margit!" Bátor nő!)

A coach oldala, ahol a site alján színes alsógatyák függenek egy szárítókötélen. Ja nem, ezek madarak, és a sokszínűséget és a szabadságot hivatottak jelképezni.

Még mindig nem fürödtem. Majdnem az összes betűt felcserélem.

Fel fogom hívni az első pszichológusomat.

Jó napot kívánok! Él még? Csak mert, amikor legutóbb találkoztunk, már akkor is elég öreg volt! Csak azt szeretném kérdezni, hogy Maga is el tudja képzelni, hogy borderline vagyok? Vagy ez egy másik iskola? Itt ilyen nincs? Vagy esetleg már nem él, így soha nem fogom megtudni?

Hogy lehet ennyi szmájlit egy nyelvleckébe elhinteni?