Ezeket a szereket toltuk a nyáron

[Ezt a szekeret toltuk a nyáron.]

A nő hamar ronda lesz. Nem baj, a költészet még segíthet rajta.

Ma nehezítse meg feleslegesen a saját életét

[Ne nehezítse]

Még most sem szabadultam meg attól az érzéstől, amit egy év kitartó munkájával Bálint meggyőződéssé mélyített bennem: hogy a szerencsétlenségemnek kizárólag  én vagyok az oka és a hiányosságom, hogy nem tudok tanulni a hibáimból. A személyiségemmel eleve "baj van". Amit eddig erőnek hittem, az ördögi indulat, amit szelídségnek gondoltam, töketlenség.

Bálint szerint részben már meghaladtam a szüleimet, de még sokáig kell dolgoznom, hogy ember lehessen belőlem, csak így tovább.

Mostantól vagy örök elnyomásban élek, azonosulva a személyiségem fenti megítélésével, nap mint nap átélve, hogy hogyan nem felelek meg egy  kiskorú fantom rám oktrojált igényeinek, vagy valami általam ismeretlen eszközzel végre leválasztom magam ezekről az elvárásokról (amelyek már nem is léteznek illetve mást sújtanak vagy boldogítanak).

Milyen eszközt lehet használni, amikor már tökéletesen belsővé váltak ezek az ítéletek és egy állandó kontroll alapját képezik? Hogyan lehet kiirtani a megfelelés alattomos, minden mozdulatomba befurakodó neurózisát? Hogyan tudom újra érvényesnek hinni az addig is éppen elég kétes saját szempontokat? Mitől nyerem vissza a hibáimhoz való jogot? Mitől válhatok végre egy megfélemlített, önértékelési zavarokkal küzdő személyből, bűntudat nélkül ismét integráns, hibás személyiséggé?

Azt hiszem, rájöttem, az ösztönös - és a gyökereinket érintő -  osztályharc mellett milyen okból ért véget a barátságunk K.-val. Egyértelműen az impotens múltjára emlékeztetem őt. Azokra az időkre, amikor még nem csinálta azt, amit szeretett volna - ezalatt én végig jelen voltam. És K. retteg a regressziótól - meghaladott.

Ugyanennek a képletnek vannak háborús megfelelői is, nem akarok ilyenekről fantáziálni, hanem örülök, hogy béke van, így valami személyiségünk egészét megrengető tragédia helyett csak a passzivitás illetve a megszűnés marad.

Azt hiszem, rájöttem, miért ért véget ez a barátság. K.-t egyértelműen az impotens múltjára emlékeztetem. Azokra az időkre, amikor még nem csinálta azt, amit szeretett volna, és amiben én végig jelen voltam. Retteg a regresszív identitástól.

Meg a negatív energiáimtól. Attól fél, hogy őt is lehúzza a trébe. Másrészt attól fél, hogy az impotencia (a jelenlegi / az enyém) fertőző. Ha pedig épp potens vagyok, fél, hogy ő nem az, és alul marad a versenyben.

Milyen verseny? Kérdezem én.

Meg az is van, hogy szimplán nem érdekli, mi van velem. "Meghaladott."

"Ilyen hosszú mondatot nehéz elemezni, ez talán nem is egy mondat."

(Word 2000, helyesírás ellenőrző)

Még a bűncselekményekre, politikai mélyrepülésekre és természeti katasztrófákra is szeretettel emlékezem, ha azok a boldogságom napjaira estek. Kiben ne ébresztenének kellemes emlékeket egy árvíz vagy egy bányába szorult dél-amerikai falu képei, ha a hírek érkezésekor éppen egy szeretett személlyel készült jelmezbálba? Nincs empátia, egy méter sugarú körök vannak és minden ezeken belül történik.

Volt például két éve egy fókamészárlás, azt nagyon szerettem.

"Igen, csak elment a hangom, úgyhogy nem tudtam válaszolni az email-re."

cifra karrierek