Még most sem szabadultam meg attól az érzéstől, amit egy év kitartó munkájával Bálint meggyőződéssé mélyített bennem: hogy a szerencsétlenségemnek kizárólag  én vagyok az oka és a hiányosságom, hogy nem tudok tanulni a hibáimból. A személyiségemmel eleve "baj van". Amit eddig erőnek hittem, az ördögi indulat, amit szelídségnek gondoltam, töketlenség.

Bálint szerint részben már meghaladtam a szüleimet, de még sokáig kell dolgoznom, hogy ember lehessen belőlem, csak így tovább.

Mostantól vagy örök elnyomásban élek, azonosulva a személyiségem fenti megítélésével, nap mint nap átélve, hogy hogyan nem felelek meg egy  kiskorú fantom rám oktrojált igényeinek, vagy valami általam ismeretlen eszközzel végre leválasztom magam ezekről az elvárásokról (amelyek már nem is léteznek illetve mást sújtanak vagy boldogítanak).

Milyen eszközt lehet használni, amikor már tökéletesen belsővé váltak ezek az ítéletek és egy állandó kontroll alapját képezik? Hogyan lehet kiirtani a megfelelés alattomos, minden mozdulatomba befurakodó neurózisát? Hogyan tudom újra érvényesnek hinni az addig is éppen elég kétes saját szempontokat? Mitől nyerem vissza a hibáimhoz való jogot? Mitől válhatok végre egy megfélemlített, önértékelési zavarokkal küzdő személyből, bűntudat nélkül ismét integráns, hibás személyiséggé?