Beköszöntött a jópofaság kultúrája.

She looses her voice. I would play with noise.

Mindent megtett a családom, hogy a halálhoz és a temetésekhez társadalmon kívüli viszonyom alakuljon ki. Az elsőként meghalt nagyszüleim temetéséről szinte nem is értesültem. Minden csupa titok és a gyász nem nekem való.

Sötét szomatizálás, ami ezután következik. M. széttárt karokkal racionalizál az ágyam szélén: Biztos nincsenek még meg az eszközeid a feldolgozáshoz, azért vagy ilyen sápadt éjjelente. Feldolgozás? Pszichológiai kiskáté tizenegy éveseknek, sírás helyett. Senkit sem láttam keseregni. Én sem vagyok szomorú. Nem halt meg senki, csak kevesebben vagyunk.

Pár évvel később, az egy nyár leforgása alatt bekövetkezett másik két nagyszülőm halálára, hivatalosan mint hosszú, közös szenvedéstörténetünk lezárására kellett tekintenünk. A temetésen most is csak vendég voltam.

Aztán odajött egy híresen ronda családtag, és megkérdezte, szoktam-e a halálról gondolkozni. Nem szoktam, mondtam és én magam is megörültem ennek a felismerésnek, hiszen akkor józan vagyok, Isten is erre az életrevaló világra teremtett. A családtag, a csúnya zsidó bölcselő kérdését fontoskodónak találtam.  Azt mondta: Majd fogsz. Ez a diskurzus volt a legtartalmasabb, amit a halálról családon belül mind ezidáig folytattam.

Közben mindig arra gondolok: honnan tudják? Valamikor ezt megtanulták. Elég jól ismerik a mozdulatokat. Volt múltjuk, a világ nem ma éjszaka kezdődött.

Mint amikor németül folyékonyan beszélő harmincéves németekkel találkozom, akik a megelőző évtizedekben is folyékonyan beszéltek németül, és nem zavarta őket, hogy én ezt a nyelvet akkor még nem értem. Hogy én ezt a beszédet akkor még nem hallom. Rajtam kívül senkit nem érint: de már értem.

A történelem sem volt tekintettel a szellemi fejlettségemre, a kegyeit már mielőtt iskolába mentem, bőven osztogatta.

És még sok ismeretlen világot tárok fel esetleges időpillanatokban és hiszem róluk, hogy akkor kezdődtek.

Majd az én gyerekem is azt hiszi, hogy akkor kezdődtem, amikor született. De leginkább majd nem hisz semmit sokáig.

Lusta reszketésben élem az életem.

Én csaltam meg, de ő beszél össze-vissza.

Mit csináltok?! Hülyegyerekek.

Mindenről nehéz lemondani.*

*Talán csak egy szlovákiai utazásól nem.

"- Te, én nem izzadok. Ennyire arab vagyok!

- Én zsidó vagyok, és én se izzadok."

Közben belefutottam egy belga hercegbe Stockholmban,  nagyon megszerettük egymást és megint ketté hasadt a tudatom. Nem bánom, sokkal könnyebb két fél tudattal élni, mint egy éppel. De már látom, hogyan fogják összehegeszteni újra: még oda se nézek, a férfiak mindkét oldalról eltűnnek, máris szétlopkodták a tudatom.

Repülőtér ide vagy oda

Te, ez egész megalázó. Ez a

"Kedves Júlia!

Előző alkalommal a műhelyfoglalkozásokon a résztvevők szinopszisait elemezték a vezető tanárok. Most majd nyilván az Öné is sorra kerül."

Ebben a pillanatban kattan a zár, és bejön az ajtón egy női hang.

Amikor elutaztam, félbe hagytam egy szép testű, rossz kapcsolatot, ami sok jóval kecsegtetett: nyugalom, felnőtt lét, sima bőr, higgadt gondolatok. De olyan távoli, én sejtem, ő biztos tudja, nem lesz ebből elegáns forma.

De így is megjegyeztem, legalább azt az alfa állapotot a repülőtéren, az egymásnak döntött hallgatag fejeket, hogy olyanok vagyunk, mint egy régi házaspár, szeptember végén, mozdulatlanok. Ez már így forma, ez már megáll az időben, ez megmarad. És úgy viselkedik, mint aki meg akar őrizni októberre. Rossz kapcsolat - varázslat; van, aki haza vár.

Ahogy távolodik az a pillanat, amikor véletlenül megértettük egymást, elfeledkezik rólam, a repülőtérről és egy sértődött vállrándítással én is, mindkettőről.

Most visszajöttem. Egy kis ideig még gyötörjük egymást, a repülőtér tiszteletére.