Mindent megtett a családom, hogy a halálhoz és a temetésekhez társadalmon kívüli viszonyom alakuljon ki. Az elsőként meghalt nagyszüleim temetéséről szinte nem is értesültem. Minden csupa titok és a gyász nem nekem való.

Sötét szomatizálás, ami ezután következik. M. széttárt karokkal racionalizál az ágyam szélén: Biztos nincsenek még meg az eszközeid a feldolgozáshoz, azért vagy ilyen sápadt éjjelente. Feldolgozás? Pszichológiai kiskáté tizenegy éveseknek, sírás helyett. Senkit sem láttam keseregni. Én sem vagyok szomorú. Nem halt meg senki, csak kevesebben vagyunk.

Pár évvel később, az egy nyár leforgása alatt bekövetkezett másik két nagyszülőm halálára, hivatalosan mint hosszú, közös szenvedéstörténetünk lezárására kellett tekintenünk. A temetésen most is csak vendég voltam.

Aztán odajött egy híresen ronda családtag, és megkérdezte, szoktam-e a halálról gondolkozni. Nem szoktam, mondtam és én magam is megörültem ennek a felismerésnek, hiszen akkor józan vagyok, Isten is erre az életrevaló világra teremtett. A családtag, a csúnya zsidó bölcselő kérdését fontoskodónak találtam.  Azt mondta: Majd fogsz. Ez a diskurzus volt a legtartalmasabb, amit a halálról családon belül mind ezidáig folytattam.