Ma november 16-a hajnali fél 3 van, hangosan zúg a gép, már egyedül vagyok, semmilyen tudatom nem hasadt ketté, mert egy van és az üres, de most elmondom, hogy akkor - október 24-én - nem mertem ideírni,

hogy ez mennyire jó élmény volt, tiszta boldogság.

Stockholmban ezen az éjszakán egy androgün pincér szolgált ki minket, vörösbort ittunk, ami érzékennyé tett a csillogásra és az üvegfalon néztem át. Csendes volt, mint egy havas éjszaka és a megismerkedés Max-szal magától ment.

A kikötő, ahol felszállunk a tízemeletes Vikingline-ra, olyan, mint egy reptér. A hajó egy szálloda, bársony lifttel négyágyas szobákkal, szauna, jacuzzi, diszkó, Sascha Hehn.

Shura megszervezi Bas születésnapját. Bas születését jótékony homály fedi. Csak nemrég tudtuk meg, hogy  nem szeptember 27-én, hanem júliusban született, de így is mindenki felszabadultan iszik hajnalig. (Én beveszek egy gyógyszert és elmegyek aludni.)

A skandináv fiatalok  egyébként többnyire inni járnak a hajóra, reggel megérkeznek Stockholmba és már fordulnak is vissza. Még az úttal együtt is olcsóbb, mint bemenni egy éjjelnappaliba, ahol egyébként is csak személyi igazolvány, anyakönyvi kivonat és örökségük 40%-a fejében kaphatnak alkoholt. Milyen jó, hogy Magyarországon nem kell trükközni a pusztuláshoz.

Az első vonat, amin rosszul vagyok. Iszonyú sebességgel száguld és kileng jobbra-balra, ezek után hajón ebédelünk.  A forgó gyomor mostantól az utazás állandó kelléke lesz. Sejtettem, hogy egy egész hónap, távol a hazámtól, sok érzést tartogat a számomra.

Emilia jön velünk. Párokat interjúvolunk. A legunalmasabb dolog is érdekes. Forgatás egy karaoke bárban. A bár egy hajón található, sok szomorú ember, forgó gyomor, meglógok.

Marius telefonja éjszaka bekapcsolva marad és hat és fél percenként rezeg.

Vár még ránk egy egyéjszakás hajóút Stockholmba.

Megkérdeztem édesanyámat, hogy engedi-e, hogy megcsaljam a barátomat egy huszonegy éves belga herceggel. Ideje elköltöznöm.

Hajnali hajóút, az első közös utazásunk -  a Tallin train egy boat-tal kezdődik. Ráfordulunk a szárazföldre, a helyiek pedig pezsgővel köszöntenek minket. Reggel nyolc van, még nem múlt el a tengeribetegségem, bárcsak lerakhatnám a kurva csomagom. Emilia lesz a mentorunk, mi vagyunk a Multilingual Love csoport. A Multilingual Love-ot mindig a legkövérebb önkéntesek választják maguknak. Emiliának van férje, de nem mesélte el, hol találta.

Pár óra múlva találkozunk Heta Kuchkával, a gyönyörű fotós nővel, aki meztelen kiskatonákat fényképez a suomenlinnai szaunában. Megengedik, hogy werkfilmnek álcázva a felvételt, mi is forgassunk. Ez a szauna itt nem luxus, a finn kiskatonák szükségére lett kitalálva, óriás, téglaszín kőlépcsők alkotják, olyan puritán, mint egy tábori zuhanyzó, és a gőzbe be lehet terelni  akár egy egész sereget (rettenetes képzettársítások). Errefelé ez olyan aszexuális sport,  a kiskatonák egója egyébként is annyira le van gyalulva - és én is félálomban darvadozom a tengeribetegség elleni gyógyszerektől -, hogy mikrofonommal végül fenntartások nélkül helyezkedem el a hangmérnökök fallikus pozíciójában.

Este pizzériában vacsorázunk és - kultúrák csodálatos találkozása - Berlusconi nevű rénszarvas pizzát szolgálnak fel nekünk. Heta asszisztense, egy amerikai tekintetű férfi vendégül lát minket és a kezembe adja Egri Lajos alapművét a forgatókönyvírásról.

Ez magyar!

Az amerikai tekintetű férfi elkísér a hostelbe, nagyok a szemei, kötődik Helsinkihez és szívesen folytatná az élete történetét.

Russian touch. Ismerkedünk egymással. Gondoskodnak az etetésünkről. Minden meleg és megoldott. A rendező szertelensége már itt szembetűnő: nem tudja, hogy házassági giccset forgasson a Marriage Centerben vagy drogos giccset Kopliban, a helyi Havannán.

Utolsó nap üvegfalú szaunába megyünk, ahonnan rálátni az egész városra. A fiúk balhéznak a szálloda pénzbehajtóival, a lányok tudják, hogy ez csak azért van, mert a fiúk férfiak akarnak lenni. De miért? Pedig már épp kezdtem megszeretni őket.

Andrey Paunov már látatlanban ellenszenves volt. Ha csak hallottam róla, hogy az előkészítési fázisban valakivel megbeszélést tervezett, a hideg futkosott a hátamon: milyen tudálékos, párbeszédnek álcázott monológ lehetett, és már láttam hozzá a beszélgetőpartner szolgai fejhajtását: igen, Andrey, igazad van. Heteken keresztül bosszantott  szelleme szigorú és kicsinyes jelenlétével, de ami ennél is jobban zavart: ez a szűkös személyiséget övező, feltétel nélküli tisztelet. "Persze, csak előbb beszéljétek meg Andrey-jel." Ő majd megmutatja, fényesen suhogó kardjával ő majd eligazít az esztétika sötét erdejében.

Már előre tartottam tőle, mi lesz, ha egy négyhetes vonatútra kéz a kézben indulunk, vajon nem vezet-e óhatatlan konfliktushoz ez az elemi irtózásom Andrey szerénytelenségétől és büszke humortalanságától? Ő meg utálni fogja  a lustaságomat és engem is, mint mindenkit, kitartóan ostobábbnak gondol majd magánál. A hiúság találkozik majd a hiúsággal.

Olyan sikerrel kerülgettem őt ebben az időben, hogy mire elérkezett az indulás pillanata, meg is feledkeztem Andrey létezéséről és  magamat feledve szálltam fel az Air Baltic fedélzetére, hogy másnap aztán a tallini Von Krahl pultjánál a gyászba merevedett train-coordinator-tól  értesüljek róla: Andrey nem jön, mert az apja kómában fekszik. De lélekben velünk van és megkapja  a gázsiját is.

Így esett, hogy végül sosem láttam Andrey Paunovot, sosem adott tanácsot nekem, elkerültük az elkerülhetetlen konfliktust. Személyiségünk nem ütközött egymással, de naplómban rosszindulatú megjegyzésekkel illettem, olyanokkal, amilyeneket senki sem érdemel, aki az apja végnapjaival van elfoglalva. Ezért elnézést kérek.