Andrey Paunov már látatlanban ellenszenves volt. Ha csak hallottam róla, hogy az előkészítési fázisban valakivel megbeszélést tervezett, a hideg futkosott a hátamon: milyen tudálékos, párbeszédnek álcázott monológ lehetett, és már láttam hozzá a beszélgetőpartner szolgai fejhajtását: igen, Andrey, igazad van. Heteken keresztül bosszantott  szelleme szigorú és kicsinyes jelenlétével, de ami ennél is jobban zavart: ez a szűkös személyiséget övező, feltétel nélküli tisztelet. "Persze, csak előbb beszéljétek meg Andrey-jel." Ő majd megmutatja, fényesen suhogó kardjával ő majd eligazít az esztétika sötét erdejében.

Már előre tartottam tőle, mi lesz, ha egy négyhetes vonatútra kéz a kézben indulunk, vajon nem vezet-e óhatatlan konfliktushoz ez az elemi irtózásom Andrey szerénytelenségétől és büszke humortalanságától? Ő meg utálni fogja  a lustaságomat és engem is, mint mindenkit, kitartóan ostobábbnak gondol majd magánál. A hiúság találkozik majd a hiúsággal.

Olyan sikerrel kerülgettem őt ebben az időben, hogy mire elérkezett az indulás pillanata, meg is feledkeztem Andrey létezéséről és  magamat feledve szálltam fel az Air Baltic fedélzetére, hogy másnap aztán a tallini Von Krahl pultjánál a gyászba merevedett train-coordinator-tól  értesüljek róla: Andrey nem jön, mert az apja kómában fekszik. De lélekben velünk van és megkapja  a gázsiját is.

Így esett, hogy végül sosem láttam Andrey Paunovot, sosem adott tanácsot nekem, elkerültük az elkerülhetetlen konfliktust. Személyiségünk nem ütközött egymással, de naplómban rosszindulatú megjegyzésekkel illettem, olyanokkal, amilyeneket senki sem érdemel, aki az apja végnapjaival van elfoglalva. Ezért elnézést kérek.