Talán hiú ábránd volt, hogy a G-I Joe-k és Matchboxok között nekem is jut hely a polcon. Anyu már kifizette a dobfelszerelést, ott áll a sarokban, és Philippe, hogy kipihenje a vendéglátás fáradalmait, most síelni utazott Svájcba. Szóltam, hogy nutellás maradt a szája széle, de a hófúvásban már nem hallotta meg távolba vesző magyar hangomat.

Napjaimat szerelemféltő reszketésben töltöttem, a negyedik napon volt a zsúr. A konyhában tésztát főznek anyu engedélye nélkül, a nagyszobában füvet szívnak apu márványasztaláról.

Anyu éppen olyan dezorganizált, mint Philippe – héjastul harap a banánba. Apu fürdőgatyában nyit ajtót, de csak katolikus lányoknak.

A zongorán páran eljátsszák a Szamárindulót, ő meg leveszi anyu dermatológiai szakkönyvét a polcról, és guggolva idéz belőle, a vendégek legnagyobb örömére. Törökülésben ültünk a szőnyegen, a bátrabb fiúk lányokhoz is szólhatnak. Jól nevelt nárciszok érdeklődnek, hogy nem túl különlegesek-e.

Hajnalban hazahajtok a részeg motorossal. Azt mondja, én vagyok a királynő. Sisakunkon jégdarabok koppannak, az ülés szivaccsá ázik alattunk, ahogy a sűvítő szélben délnek vesszük az irányt. Arcunkon nyál és könny folyik, amikor egy óra múlva megállunk az Exelmans-nál.

A zsúr másnapján szívrepesztő csend ébreszt. Én nem telefonálok. Egyszer nappali világosságban is kimerészkedem a lakásból, de ahogy szememet éri a fény, hátrahőkölök. Kicsit megülök a kanapén, csak pár óra múlva indulok újra. Ahol mindenki párosával oldalog, ott egy esőverte padon, félfenékkel, magyar nejlonzacskón egyensúlyozok. A lencsesaláta az, ami végérvényesen elindít a  lejtőn. 

Telefonálok. Hányni indulok Philippe-hez, hogy méltóképp zárjam le kínos tartózkodásomat. A háza elé megyek, a küszöbére ülök. Amikor végre megpillant – nini, egy háztartási eszköz, telve romlott lencsesalátával! - felmossa velem az udvart. Elkísérhetem egy darabon, bár nem örül neki. A párizsi metró útvesztőjében faggatom, hogy mi történt vele. Hol a tegnap esti körjátékok bája, hol a könnyed figyelmetlenség, amit eddig olyan szeretettel szentelt nekem? Rideg elutasítása megerősíti bennem a tudatot, hogy ma már otthon kell hánynom. A részeg motorosnak balesete volt visszafelé – ez Philippe utolsó ajándéka a mai napra.

Kétségbeesésemet éjjel 3 órától, magyar segítséggel a Rex-ben csillapítom. Az argentín gyermek és további hat francia ráébreszt ismét, hogy nő vagyok. Többek szerint húsz éves. Danton Eeprom.

Itt nincsenek nappalok, vagy ha vannak: gyanakvással telnek. Költözünk. A túlélő motoros szorgalmazza, hogy utazzak velük vidékre. A túlélő motoros szerelempostás: szegény Philippe azt hitte, a motoros megcsókolt aznap este.

A motoros nem ért hozzám, a következő éjszakát azonban Gautier ágyában töltöttem. Ha már búcsút kell mondani a gyerekkornak, tegyük ezt egy lehellet finomságú fiúval a sötétben. Bátortalan Őszinte-bátor hármasban, ahol francia szöveget kell olvasnom, rózsaszín likőrt kell innom és a nyolcadik körben is el kell viselnem, hogy Gautier kérése felém: maradjak a kanapén. A játék szelleme elkísér minket egészen reggelig. Oda se nézek, és Gautier máris elhagyta zsebkendőnyi lakását.

Délutánra Philippe mindent megbánt. Egy teát ha készíthetne nekem. Vagy egy vacsorát. Vagy egy készítőt ha készíthetne nekem este vagy reggel citrommal. Egy napszakot szeretne nekem kívánni. Megbánást két cukorral. Ezt is megeheted. Ezt a kopogást neked vettem. Az anyám az, de nem engedem. A fejemre húzza a takarót, hogy a katolikus család ne vegyen észre, aztán kisurran, kenni magának egy kenyeret.

Philippe belátását nem értem, de mivel szépsége és önzősége lenyűgöz, összenyálazom. Közénk álltak a kulturális különbségek is. Gyerekszobája, nutellás szája édes titok előttem.