- Szépek vagytok. - így a mikró tetején a három citromnak. A paprikát a szemünkbe dörzsöljük. Sz. J. indexe az asztalomon, holnap korán kelünk. Jobbra fönn egy kis csontelefánt, balra a telefonom. Szeretem a meggyes pitét. A kötelességemet nem tudom. A szabadság nem embernek való állapot. Még jó, hogy fogva vagyok. Segítek is valakinek, az Árpád-hídtól. Ideteszek, meg énekelek. Levelet kaptam. Fáj a torkom. Nincs vége a világnak, holnap folytatom.

- Mi a véleményed: retek. Te, ha a retek nem pudvás, szívesen fogyasztod.

- Igen, de pudvás.

- Pudvás.

- Ne frusztrálj ezzel a tál retekkel.

- Csak felvágom szeletekre.

- Na, pudvás.

Kidob egyet.

- De differenciáltan.

A fény felé tartja a retekszeleteket, és egyesével dugdossa őket a koszosfedelű szemetesbe.

Azt hittem, rosszul hallom, hogy a fejem  koppan a lépcsőfokokon, rosszul látom, hogy a csizmám sarka horzsolja a földet - Micimackó, akinek van neme, és Róbert Gida, aki csak ennyit lát. Kétszer két felé ágazó ambivalenciám orvosi bizonyítékot talált: ha Szűz Mária vagyok, nem blaszfémiagyáros, I. kell az atyaúristen legyen, na nem.

Zsebre vágom a szelet fényes sonkát, az abszurd csak fülönfüggő. Zsíros kézzel nyúlok az egér után, a nadrágon lekvárfolt. Rég eljárt zenék fölött az idő, hallgatom: ha szilánkosra tört logikai készletem a kottából kiemelem, a helyén kör lakú lyuk tátong. Lesz oly jó, és visszahelyezi oda azt a háromszöget?

Ha háború lenne, és elmennének harcolni a férfiak, a fiúk, mi lennénk itt nélkülük.

NAPLÓ

Hajnal. Egy kis testű, zömök kutyát szeretnék ledobni magamról, ami húsz körömmel kapszkodik belém és nehéz. Tudjátok, ki ez? (Nem, de nehéz.)

Az asztalon mászott reggel egy féreg, szinte összenevettünk már.

Nincs jobb az őszi napsütésnél, meg a jó levegőnél. A rossz levegő is jó, a gázszagú utca.

Filmeket láttunk, kedvtelésünkre.

Pironkodtam, aztán bevettem a gyógyszert (kettéhasadt a család testtudata bennem, most is csattog), fölöslegesen.

A családban estére volt még egy tudatos beteg, kiújult, legyen elég. 

Nem alhatom át a telet, nem az én telem lesz ez az én életem, átkozottul erős.

A Két Lotti elején a kanalak csörgése a táborban volt olyan megnyugtató, mert kezdődött a történetük, az mindig jó. Tavaly még mi is kanalaztuk a levest, semmit sem tudtunk, a gravitáció határozott meg, amit elrendezett - volt egyensúlyban egy  minden eleme idegen kezdőkép. A kezdőkép mindig megnyugtató, a vég is megnyugtató, a folytatódás, a vízesés, az riasztó. Lotte lázálma meg az elcserélt anya, elnyelt a történet közepe, ahogy a vég sem lett igazi vígasz, mert addigra elszállt a tábori ártatlanság, volt, már, ami volt, valóság.