A diskurzusoknak (élő, illetve telefonos) három prototípusa figyelhető meg a budapesti közlekedő társadalom körében. Ezek az alábbi, mantraszerűen visszatérő mondatok köré csoportosulnak:
1, "Meg tudunk beszélni egy új időpontot?"
2, "Még várom a pénzt."
3, "Megvettem a gyógyszereket."
Kizárólagosságuk figyelemreméltó.
Érkezik egy vendég, aki szempillafestést kér. Majd ugye lehet szemcseppet kérni, mert neki már most kicsit piros a szeme. Igen, tényleg be van vörösödve kicsit. "Ez azért van, mert amikor alszom, gyakran fennakad a szemem. Mert fáradt vagyok, ráfekszem a karomra, és az akaratlanul is felhúzza a szemhéjamat. Így nyitva marad éjjel a szemem, és kifújja a szél. Már gondoltam is rá, hogy leragasztom celluxszal, csak az kitépné a szempillámat, akkor meg ugye nem tudnék ide járni."
Nem sokkal rá megérkezik Antall József özvegye, és méltatja az arcbőrömet.
"Erre szardíniát adtak nekik a katonaságnál, rögtön az első napon, hogy lássák, hogy milyen jó dolguk lesz itt. A férjem meg ugye pont nem szereti a halat, úgyhogy ő aggódva megkérdezte, hogy akkor ez mostmár mindig így lesz?"
"A férjem nem szereti a halat, úgyhogy..." - Minek úgy csinálni, mintha a Papa normális lenne, és lenne relavanciája annak az állításnak, hogy ő - mint férj (normális státusz) -bizonyos dolgokat (emberi dolog) nem eszik szívesen? Bár előadhatóvá vált, hamis történet martaléka lett a Papa, a.k.a. apám.
Szegény Ági születésnapját a Ficken 3000-ben ünnepeltük. A Szása, a Szonja meg én. Először kopogtatni kellett a vasajtón, aztán bemondani a jelszót. Egy felemás szemöldökű androgün magával ragadt. Vaslépcső vezetett a darkroom-labirintusba - fél-fél férfiak tünedeztek el a fekete paravánok mögött. Körülöttünk megannyi tévé képernyőjén egész férfiak kényeztették egymást, odafönt, az apró tánctér közepén bőrtangás krónikás énekelte hisztérikusan, hogy Michael Jackson is dead, Michael Jackson is dead. A tánctér szélén unatkozó buzik verték lábukkal a taktust, az asztalok körül fáradt vágyakozók ültek. Tekintetükkel minket hipnotizáltak, hátha történik végre valami. Utoljára szabadstrandon tapasztaltam ilyen erotika mentes légkört.
Emberek nem mondanak nemet, csak azt, hogy talán. Lehet ugyan ismerni a talán társadalmi jelentését, mégis, annyira vágyom egy nemre.
A házigazda, Nasztaszja Filippovna, mint mindig, udvarias, de - vendégszeretet ide vagy oda - ő is azt mondja, innen nekem muszáj lesz kimenni.
Azt álmodtam, hogy Nóránál vagyok és nem tágítok. Pedig már ő is nyilvánvalóvá tette, hogy - vendégszeretet ide vagy oda - a karrieremet odakint kell felfuttatnom. De én nem megyek. Bent hatalmas vetítővászon van, könyvek, jó közérzet, minden, ami nekem kell. Nem olyan szoros a viszonyunk, csak ez a kulturális légkör, ebben olyan jól lehet együtt legyeket fogdosni. Kérek még egy teát, szívesen maradok, hosszú vendégséget képzeltem.
(Hosszú, királyi intézetekben berendezett francia hentespultok mentén futok, halat kell szerezni. Néha benyitok egy-egy drámaszobába: a francia irattárakban mindenki a saját halával folytat vérre menő küzdelmet.)
Szőke lány vagyok, az Ibolya presszó elé kitett nyilvános kádban borotválom a bikinivonalam. Egy percre nem nézek oda, hát nem elveszítem az önazonosságom? A szőke lány a balomon áll, meghízott, tetoválás van a jobb vállán és egy idegen fiú nyakába borul. Ez nem lehetek én. Teljes mértékben idegen, a sovány szőke is idegen volt a kádban. Királyi identitásválság az enyém, én mondom, egy, amit biztosan tudhatok: a combbelső az enyém volt.
"Mici néni ugyanakkor teljesen őrült volt. Ültünk társaságban, finom emberekkel, professzorokkal, írókkal. Egyszer csak Mici néni letérdelt, teljesen váratlanul térdre vetette magát, és azt kiáltotta:
Csak egy vajas kenyeret a szegény özvegynek!
Ő nem volt se özvegy, se szegény, de hoztak neki egy vajas kenyeret. Volt egy nagy retikülje, és abba úgy, ahogy volt, betette. Nem hajtogatta össze, csak úgy a vajas felével bele."