Éjszaka Londonban jártam, a meleg esőcseppekre emlékszem, és arra a megnyugtató érzésre, hogy nem vagyunk áldozatok, mert itt mindig mindenkire esik az eső, de enyhe az idő.

Mára befejeztük a rombolást, jó éjszakát gyerekek.

Édesanyám bevallotta: előnyei is vannak az apámhoz hasonló autisztikus személyiségekkel való együttélésnek: somindent csinálhat büntetlenül, hiszen úgysem veszik észre. Igaz ugyan, hogy ha szeretné egy élményét megosztani a másikkal, éppen úgy magára van hagyva, szerinte azért ez mégiscsak az autonómia egy foka.

Én erről sajnos mást gondolok. Pedig valaha hány szemrevaló autista állt sorba a portámnál!

Mindenkinek megvan a magánpatológiája. A tiéd se meghatóbb, mint az enyém.

Ma megkérdeztem, anyám milyen tárgyakat vágott  apámhoz tegnap. Hogy koppant, puffant vagy csattant-e.  Azt mondta, könyveket. Keserves ötletínség, nade ilyen tárgyi kultúrában! Hol a porcelán tarajos sül, a vakegér meg a zsírosdeszka? Lesz hova fejlődni.

Tömény föld és sár, amit a poharakból nem győzök kimosni, a földből poharanként négy cigarettacsikket bányászok ki - a pohár üvegfalához még hozzá sem értem. Szar munka, jobbat akarok. Kevésbé archetipikusat és önkénteset, társadalmilag szükségeset. Ez a mocsok annyira fölösleges!

És közös magasba emelkedés, majd családi szárnyalás helyett: ők még csinálnak egy utolsó tyúkrepülést, én meg nézem idelentről.

Ljudmila hosszan taglalja az idegrendszeri gyengeségben szenvedő, középszerű költőnő tragédiáját:  attól még, hogy valakit éjjelente ver a víz és álmatlanság gyötör, nem lesz tehetséges.

A te korodban már máshogy illik szenvedni.

Számolnak a tömeggel. Hogy elébe menjenek a bajnak, mosdó és büfé áll a várakozók rendelkezésére, monitorok színes adótörvényekkel, fitness terem, játszóház, orvosi rendelő. Sehol egy árva botrány, egy görbülő száj, idegesen felakrobatikázott szemüvegek, vagy csak egy fél rossz szó. Kiegyensúlyozott, jóllakott, megkönnyebbült, tájékozott, ellátott, kisportolt ügyfelek várakoznak, békés egyetértésben egymás mellett. 

Két német nővel utaztam a liftben - látszólag megtanultam viselkedni, kellemes mondatokat mondani és jó helyen kiszállni. A valóság azonban nem ilyen pedáns: rossz helyen szálltam ki, és hiába mondtam helyes, közepesen vidám és társadalmilag elfogadott mondatokat, a tévedésem megint mindenki számára nyilvánvalóvá vált.  A meszes falak, az átépítésre váró, tágas irodai csigalépcsőház és a padlóba olvasztott gumiabroncsok között, a legellenszenvesebb anyagokkal való találkozás után, vissza kellett térnem a lifthez, hogy szégyenszemre újra induljak, és elölről kezdjem a keresést. Udvariasan visszafáradtam hát a zérusra. Valahonnan mindig előtűnt egy német nő segítőkész árnyéka, de én tudtam, hogy ez nem segítség, hanem kritika.

Az első vegetáriánus, akit megismertem, szürkészöld volt.

Ja igen, és a család szerszámkészlete:

legalább négy remek kalapácsunk van. Négy, nagyon szép, igazi kalapács. Meg egy fűrész. Most leugrom, szólj, ha hív.

Nyitva hagyom az ajtót, hogy halld, ha cseng. A Dani hívását várom, de el kell ugranom. Előbb kerestem, csak éppen ütött valakit, majd vissza fog hívni.

Az éjszaka második felében egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, és legalább négyszer-ötször megtettem ugyanazt az utat. Az ösvényen halvány fénycsík, itt kell bekanyarodni, megint. Ismeretelen a társaság, de sokszor kerültünk már együtt.