Egyszerre dolgozni is meg jól öltözni a szuperegó diadala. Nomrálisan az egyik nap jól öltözött, a másik nap hatékony. És még így is mindkettő relatív.
Szólj hozzá!
Soha korábban nem éreztem még ennek a mondatnak a ritmusát:
Tempora mutantur et nos mutamur in illis.
Fellengzősnek tűnt, latinnak, okosnak.
Most viszont mélynek. Így, hogy már timusa is lett számomra.
Vegyes érzelmek
Csak azért nem küldöm el a bús picsába a Magyar Postát, mert a szolgáltatás alacsony színvonalával lehet, hogy megoldották az életemet.
"Interesting" - néz rám a levelezés utolsó, elhaló sora. Jelentése: "Boring."
"This must be the end of this conversation."
And so it is.
A fallikus szimbólumok nem rejtegethetők, mert mindig rájuk irányul a figyelem
Rég akartam kevésbé feltűnést kelteni, mint amikor beálltam a sorba, egyetlen uborkával a kezemben. Azt sem tudtam, hova dugjam - mármint hova rejtsem -, nagyon elöl volt, bárhogyan tároltam: ha ott gurul fel-alá a mocskos kosárban egyetlen uborka, az sem jobb, mint ha jobb vagy bal kézzel rámarkolok, de végül az utóbbit választottam. Éppen ott állok a sorban, már csak egy vásárló van előttem - aki történetesen alkoholista, és áll, és ráérősen beszél a pénztároshoz. Türelmetlenkedem, és mire várunk? kérdezem. Hát, hogy kiüsse a tételt, aki kiütheti, ehhez mindig hátulról kell előre jönnie valakinek, bordó pólóban, gondterhelt igyekezettel. Igen, de engedjük előre a kishölgyet AZ UBORKÁVAL! - mondja előzékenyen az alkoholistához tartozó támogató, egy nő, halvány bajuszkával - készséges nevetéssel, ha az alkoholista humoráról van szó. Istenem, az alkoholistákat kiszolgáló, nevető, mindegy, milyen állagú nők! Ha én egyszer megérteném ezt az asszisztenciát. Biztosan nagyon tiszteli az alkoholistát. Szereti a humorát. Vagy fél mindenkitől és magát értéktelennek tartja. Vagy nagyon bölcs, vagy teljesen kiszolgáltatott. De kedves velem, jót akar nekem. Másodszor is hangosan előre küld az uborkával. Megnyílik egy újabb pénztár, egyértelmű, hogy A KISHÖLGY AZ UBORKÁVAL mehet előre. Most már mindegy, most már az egész reménytelen közért közönsége uborkás lányként hivatkozik rám, és megsmsernek majd akkor is, ha egy teljesen váratlan kerület teljesen váratlan utcáján közeledem, uborka nélkül.
Lent üvölti egy őrült, vagy csak számomra idegen nyelvet beszélő, eltökélt férfi, hogy "Csacsa! Csacsa! Csacsa!". Bezártam az ablakot, hogy megtörjem a kísérteties katatóniát, de a macska füle nagyon jó, és pont abban a ritmusban reagál az üvöltésre, hogy most minden, nem hallott csacsa után jön egy jól hallható nyaú.
Drasztikus fogyás
- Nyűgös vagyok és fáradt és semmihez sincs kedvem.
- Jó, de azt csak meg tudod mondani, hogy most mihez van kedved?
- Én most csak egyre vágyom, hogy legyen egy női test a közelemben.
- Sajnálom, nem fog menni. Én most csak női lélekkel szolgálhatok.
Nehéz munkaerőnek és emberanyagnak lenni
Miért kell a munkatársaimnak a hogylétemmel foglalkozniuk? Vagy rosszul alszom, vagy túl meleg van, vagy olyan gyógyszert szedek, ami csökkenti a kreativitást, és ezektől mind-mind rosszabbul dolgozom. Most még jet lagem is van. Miért nem telejsítek egyenletesen és magas színvonalon? A többiek sem gépek, mégis sokkal jobban használhatók.
A földi paradicsom
Az ember egész gyerekkorában bámul egy címet, pl. A földi paradicsom, miközben 9 éves és hányingere van, számolja a másodperceket és bámulja a könyvgerincet, számba veszi a betűket, elolvassa őket úgy, hogy csak a párosakat, aztán csak a páratlanokat, aztán visszafelé a szót, de ez a hányinger szempontjából veszélyes, ezért inkább máshova néz, hasonló címek mindenhol, részvétlen könyvgerincek, aztán megint látja az Egészet: "A földi paradicsom", és akkor 27 év múlva egy tanulmányban visszaköszön a földi paradicsom, és bár azt nem mondanám, hogy értelmet nyer a szenvedés, de megváltozik a viszony. Mint amikor valaki megtalálja a másik felét, és kiderül, hogy a szerelme ugyanabba az általánosba járt, mint ő, csak nem akkor. Vagy csak egy év átfedés volt, amikor senki se figyelt a másikra.
A szemközti ház erkélyén áll egy félmeztelen, tetovált fiú, és a macskájával csókolózik.
Aggasztó méreteket öltött az emberek kisállatok iránti gyengédsége. Miközben - és akkor most hadd idézzem a Nők lapját (bármelyik tetszőleges cikk, 1991-2018) rohanó világunkban egyre kevesebb figyelem jut a másik emberre. Ezt még az internet előtti időkben írták le először. Sőt, valószínűleg a reformkorban, a Nők lapja előtti időkben.
Mindegy szeresse mindenki a macskáját, én is szeretem, és foglalja el a kutya egy ember helyét az autóban!
Meghívást kaptam szombat estére egy csillaghegyi vendégségbe. Auótval mennek, de én nem férek be, mert ott a kutya és neki is kell egy hely.
Azt álmodtam, hogy valaki szólt, hogy szőrös a lábam, ezt így nem lehet.
Azután olyan 4 éves korom körüli magam voltam, a hangom is a 4 éves korom körüli magamé volt, és erről a vékony és félig ismereten hangról próbáltam beszéd közben eldönteni, hogy lehetett-e tényleg az enyém. Az alak biztosan az enyém volt, mert szabálytalanul vágott gomba-frizurát viselt, sötétkék garbót, csíkos szoknyát és szintén sötétkék, bordázott harisnyanadrágot - olyan szocialistát, amin két, határozott varrás fut végig a két far-rész közepén, elöl meg háromszögvonal (gyerekeknél még értem, de hogy miért gyártanak ilyen harisnyanadrágot felnőtt nőknek is a mai napig, azt nem tudom). Ezt a konkrét audiovizuális élményt valószínűleg az okozta, hogy már hónapok óta rakom át egyik szekrény tetejéről a másikra, majd onnan ki a polcra, majd dobozba, majd megint egy másik polcra, a "Juc., Balatonvilágos, 1985." feliratú kazettát, és ennyi idő alatt sem mertem meghallgatni, mert amitől a legjobban félek, az nem is az, hogy elönt a nosztalgia, hogy nyelni fogom a könnyeimet, hanem, hogy tönkrement és nem lesz rajta semmi.
Tényleg csak a filológiai pontosság kedvéért, hogy az életrajzíróim ne akadjanak fenn a részleteken: én is tudom, hogy 1985-ben még csak 3 éves voltam, nem 4. De a szürreális pontosság érdekében muszáj volt hűnek lennem az álmomhoz, amelyben viszont 4 éves voltam, nem 3.