Rég akartam kevésbé feltűnést kelteni, mint amikor beálltam a sorba, egyetlen uborkával a kezemben. Azt sem tudtam, hova dugjam - mármint hova rejtsem -, nagyon elöl volt, bárhogyan tároltam: ha ott gurul fel-alá a mocskos kosárban egyetlen uborka, az sem jobb, mint ha jobb vagy bal kézzel rámarkolok, de végül az utóbbit választottam. Éppen ott állok a sorban, már csak egy vásárló van előttem - aki történetesen alkoholista, és áll, és ráérősen beszél a pénztároshoz. Türelmetlenkedem, és mire várunk? kérdezem. Hát, hogy kiüsse a tételt, aki kiütheti, ehhez mindig hátulról kell előre jönnie valakinek, bordó pólóban, gondterhelt igyekezettel. Igen, de engedjük előre a kishölgyet AZ UBORKÁVAL! - mondja előzékenyen az alkoholistához tartozó támogató, egy nő, halvány bajuszkával - készséges nevetéssel, ha az alkoholista humoráról van szó. Istenem, az alkoholistákat kiszolgáló, nevető, mindegy, milyen állagú nők! Ha én egyszer megérteném ezt az asszisztenciát. Biztosan nagyon tiszteli az alkoholistát. Szereti a humorát. Vagy fél mindenkitől és magát értéktelennek tartja. Vagy nagyon bölcs, vagy teljesen kiszolgáltatott. De kedves velem, jót akar nekem. Másodszor is hangosan előre küld az uborkával. Megnyílik egy újabb pénztár, egyértelmű, hogy A KISHÖLGY AZ UBORKÁVAL mehet előre. Most már mindegy, most már az egész reménytelen közért közönsége uborkás lányként hivatkozik rám, és megsmsernek majd akkor is, ha egy teljesen váratlan kerület teljesen váratlan utcáján közeledem, uborka nélkül.