A napok sora most más ritmusát követi és nem szintetizál. Vonzó a más idegensége, szintetizálásra való képtelensége, rokonságunk hiánya és a hiány erotikája. Van, aki ellen meg lobogó konttyal tiltakozom és tiltakozásomnak sikere van. Van, aki meg eltűnik a kedd reggelben, sose látom. És van közben a más által meghatározott, rendet bontó ritmus.
Ezeket a holnap reggeli veszteségeket szinte már írni lehet, mi lett, ha nem volna, Kareszka, lesz-e várni értelme a diákszerelemre. Kettőt veszítek egyszerre. Néztem már lépcsőházfalat, hogy jónak találtam, néztem úgy, hogy rossznak. Most is rossznak találom, ha a lépcsőházfalat látom. Mert az jut az eszembe róla, hogy mit veszítettem, amikor nyertem, meg az, hogy mit nyertem. Olyan sokarcú a fal, hol a szerelem gyereke, hol pedig rosszat akar. Olyan sokat bír a fal, néha enged a szememben, aztán helyreáll és visszaver.
Álmomban ma kis híján gyors kézzel kivégeztek, pedig nem csináltam semmit sem, csak megettem a szilvaresztet. Bevitték Papát, és be a Nagymamát. Odesszai lépcsőn, üvegtető alatt keresgéltem őket, valaki keserűsót kavargatott, félúton kérdezte, hogy mik a kilátások. A félretett telefon családi nemtörődömségemet hányta a szememre, épp Sz.-szel beszéltem, és félre kellett tennem, mert meglepő dolgok történtek a családban, amiket eddig észre sem vettem. Bevitték Papát és Nagymamát az üvegtető alá, mi több: Papa maga ment be, bevonult az intézetbe. Meglepetésemben a telefont is félretettem. De én csak Sz.-re figyeltem, későn raktam félre, és csak lelkiismerettel. Anyácskám szólt, keserűsós kilátások. Miért is válaszoltam a kilátásra nemmel, aztán két igennel, érteni nem értem. Hogy a kicsengése jó legyen, ötünk körül forgó elmeállapotban, koszos üvegfalú, magaslépcsős házban.
Hogy néz a macska az édes, kiömlött földre? Mindjárt kap érte. Macska, föld... világosságot, megyek, és csiholok, hogy feleannyi diát tiporjak, mint vakon. A vízesés zubog a falban, inog a lámpa és karc a tükör. Színtelen vodka, hangtalan tiszta, alszik a konyha, alszik a macska. A papucsban nehéz testtel, egészséges, ép a lélek, éber fejjel, égő szemmel, egyenesen, én is aludni térek. (P.-nek)
A dohányszagú szobáról, hogy milyen reménytelen, hogy itt valaha tiszta levegő legyen, hogy nem kell maximalistának lenni és hogy hogyan halad a vér az erekben, amikor olyan fáradt-lomha az ember. Hogy hogyan fog haladni a vér az erekben holnap, olyan lassan vándorol, nem fognak rólunk táncosnőt mintázni. Olyan nehéz lesz felállni, olyan lassan fog haladni a vér az erekben, de ha találkozunk, ezt is elfelejtem. Így rángatja ki az ajtón a társas lény.
a szerelem változik a harcosokkal csillagosok katonák hol itt van hol láthatatlan idegen szól a közös fal ha a lövő nincs a képben ha a lőtt a képenkívüliség keret volt tegnapelőtt
Leesne a vajaskenyér, le a vajas felével. Elkapom, hirtelen magamhoz szorítom. Nem esett le, harapok hármat, az enyém, az enyém maradt.
Harmadannyira lennék csak harmad, kerek lenne minden, adogatok a messzeségbe, kokettálok a szilvareszttel. Mérlegre állok, farmerrel már ötvenkettő, lemorzsázom, fegyelem ide vagy édes álom, háromszor is éhes vagyok, háromszor is lemorzsázom.
Szilvaresztbe fordult, én meg erre elmentem otthonról. "Zzia, dzica, bejössz?" Hrrrr. Ilyenkor mindig főz, ilyenkor sose megyek be. Különben szerinte a szomszédék macskája verést érdemel (érdemel verést), mert átjön kidönteni a földet, és a szürke lábnyomait hagyja a függőfolyosón. Nagytestű, szürke macska, nem kap szilvaresztet.
Vettem négy muffint neki, ebből hármat megettem, rózsaszínű hétköznapon, hirtelen, pénteken. A teméntelen édesség láttán a lábam is keresztbe tettem, mondtam, hogy a keksz a vesztem! Kidőlt a keksz, és egy pillanatra megijedtem: rá a poros ágyra, de Szürke Mancs a korongokat visszaterelgette rendesen a szobába. Már nem a konyha a perspektíva, álljon bár ki brokkoliszár mind a két zsebemből, előttem dereng egy napsütött, konyhakerti aranykor. Légköri képződmény csak a bánat, felhő hozta elégség, minden jó az úgy, ahogy van, félegészség meg -szépség. Olyan könnyű felhőn enni, öröm viszi a bánat, megszokni és megszeretni kényszerbeteg apámat.
A szemlélés tárgya: baba
A grabancomnál fogva felültetett a polcra, a szoknyám felcsúszott a nyakamig, de az abroncsa így is a térdemet verdeste. A szilva megerjedt a számban, amíg arra vártam, hogy leszedjen onnan.