hogy szenvedjenek nyersebben az emberek, ne ilyen pokoli asszisztenciával. De néha jól jön a heti fizetés rendszeressége, felráz, kijózanít, strukturálja az életet, visszavezet a munka (a pszichológus munkájának és sikerének a) világába.
Az állatos videókat nézve először jót mulatok az állaton, aztán elborzadok, milyen rettenetes lakásokban élnek az emberek. Lehet, hogy ezek nem is vicces állatos, hanem szomorú lakásvideók.
Olyan életet élek, mint egy ötvenes, független, meleg férfi, csak rosszabbul öltözöm. Megyek az orrom után, határozott véleményem van, érzékeny vagyok a kritikára, rólam senkinek ne legyen véleménye, de vegyenek észre, de hagyjanak békén, de most figyeljenek, itt megyek! Nincs családom, de távolról tisztelem, és ha kérhetném, csend legyen. Hadd olvassam már el. Mint Nádas, szinte már megbarátkoztam a halállal, de allergiaszezonban sajnálom magam. Ki ez a szép, fiatal férfi a szomszéd asztalnál?
Szombaton pocakos, jókedélyű szállásadó bőrébe bújva nyugtattam magam: egy férfi bőrébe, akinek majdnem minden megfelelő, majdnem minden elég jó. Tulajdonképpen minden elég jó, ha hagyják jóllakni az embert, megőrzi a kedélyességét. Azért biztos neki is van Achilles-sarka, nem tudhatjuk, mire érzékeny még ő is. Alapvetően stabil, a fejemben évtizedek óta létező archetípus, aki most eljött hozzám félálmomban meglátogatni. De csak azért, hogy érezzem, milyen távoli a karaktere, milyen lemásolhatatlan a nyugalma, milyen elérhetetlen a körvonala (hiszen nemcsak nyugodt, kövér is). Válságban bajszos, jóllakott férfi szeretnék lenni, ezt a gyerekkori képet idézem fel, ősbudapesti, vidéki nyaralásokról, ehhez a férfihoz ragaszkodom, szépen kérem, jöjjön vissza, de ne túl közel, mert nem ismerem, és ezzel ringatom álomba magam.
Mintha egy kutya kaparna valahol a lakásban. Jobbra nézek, át a szobákon, csak Leander az, aki szenvedélyesen joghurtot kanalaz a napsütésben. Fülében vezeték nélküli fülhallgató, hívásban van, fogalma sincs, mennyire hangos és milyen megkapó ez az elmélyült kanalazás a távolból.
Miután megnéztünk egy filmet a halálról, egy pillanatra úgy tűnt, mégis szeretne hosszabb távon elköteleződni. Legalábbis addig, amíg nem nézünk meg valamit az életről.
Eszeveszett száguldásban a lakás, mint a világosi földrengésben nyolcvanötben, mozgásban van minden. Mindjárt leesik a hajam, a sebességtől nem találok fogást a bútorokon, a kis szoba ablakából látom a színház tetejét hullámozni. Otthon kéne, hogy érezzem magam, erre házon belül is kénytelen vagyok repülni. Kapkodok a kezeimmel, de csak levegőt markolok, szólni akarok Leandernek, hogy állítsa meg Berlinből a lakásvonatot, egyúttal nem akarom felébreszteni, remélem, hogy nem sikítok. A konyhában közben M. egy iráni irodalmárnőt lát vendégül. Az iráni irodalmárnőnek szürkésbarna, szeplős bőre és bölcs tekintete van, komolyan néz rám. Van, ami a világon univerzális, például a száguldás, a vendégség és az irodalmár, át is adja nekünk az ajándékot, amivel készült. Meglepve látom, hogy két darab ajándék van. Számítok! - csodálkozom el -, visszataláltam egy világba, ahol számítok, vagy legalább számít a hagyomány: ha vendégségbe megyünk egy nőhöz és a lányához, mindkettő kap könyvet vagy sálat. Komolyan vagyunk véve. Nem hozzám jött, de én is. Szerintem közvetlen, felém irányuló szeretet is van benne, ha nem is felém, de Schulcz Katalin lánya felé, és ez bőven elég, elég valakinek a lányának lenni. A száguldás csillapodott, egy régről ismert, kellemes érzésben tudok feloldódni: hogy Schulcz Katalin lánya lehetek. Persze jön hozzá a páréves kétség és a visszatérő zavar: ő most akkor él még?
Minden tapéta és csempe mögött van valami hátsó szándék. Csak a legjobbak azonosak magukkal és a legkevesebb helyen elfogadható és megnyugtató számomnra is a fal.
Két dolgot kért Spéter Erzsébet mecénás tevékenységéért a magyaroktól: hogy hozzák létre emlékére a majdani Nemzeti Színházban az Erzsébet büfét, továbbá, hogy a Dunába szórják majdani hamvait. A Wikipédia szerint egyik sem teljesült. Csak annyit kért: "Tiszteljetek!" Mire a magyarok: "De nem tisztelünk." Spéter Erzsébet: "Emlékezzetek rám!" Magyarok: "De nem emlékszünk." Spéter Erzsébet: "Vigyétek a pénzemet!" Magyarok: "Jó."
Nem éri meg nagyot kívánni, még kevésbé kívánságainkat a nyilvánosságtől függővé tenni, kívánjunk inkább valami spirituálisat, szerényet és láthatatlant, senki sem tudja meg, ha nem teljesült. Valakinek a nevét persze belevésik a színházi bársonyszékbe, másnak virágot visznek a sírjára. De hát pont ezt nem akarta! Neki ne vigyenek virágot a sírjára, hányszor mondta, hogy a Dunában akarja végezni! Dehát mecénás, díva, politikus vagy zöldségkereskedő: a halála után meglehetősen ki van szolgáltatva a többieknek.
Bocsánatot kér a stresszért! Szégyenkezik, hogy stresszel! Tudja, hogy nem illik. Nem azért, mert a gyengeség jele, hanem mert árt az egészségnek, és ő - stressz!!! - nem tett még eleget a szervezete védelmében. Neki az élet volt az első, és csak most eszmél, és nagyon bánja. Leélte, ahelyett, hogy a stressztől szorongott volna. A csoportban nagyon szeretik egyébként a frissen eszmélőket, ők a legfogékonyabbak a tanításra. A vezeklő lélek keresi a pszichoszomatika bugyraiban legmohóbban az ősbűnt, amit valaha, felhőtlen jókedvében, maga ellen könnyelműen elkövetett. És most baj van, az éjjel megjelent neki az Autoimmun Agresszió Angyala, és kitárta előtte az Ételallergiák Birodalmának kapuját. Isten nem ver bottal, fehérjékkel jött el értünk. Minden felmenőm és leszármazóm nevében egy emberként, felelősséget vállalva az elöregedő Európáért és a kontinensen dúló háborúkért, az elavult egészségügyi ellátórendszerért, a romokba dőlt oktatásért és a kollektív spirituális hanyatlásért: bocsánatot kérek minden eddig átélt stresszért!