Előveszem a sokat próbált buddhizmusomat, és arra gondolok, hogy ha eddig sem csináltam ezt, akkor bár egy időre felmerült, hogy ezt csináljam, de nem lesz észrevehető, hogy mostantól sem csinálom. Nem lesz különbség az eddigi és a most következő állapot között, amik közül mindkettő elfogadható.
A színészek rendszerint akkor hozzák legrosszabb formájukat, amikor fehérben fényképezkednek, színésznők, amikor kibontják a hajukat.
Új virtuális személyiségem az interneten eligazodni képtelen, de rendületlenül próbálkozó, tehetetlen, analóg, túlkoros user, aki semmire nem keres rá, ellenben mindent megkérdez, akit a többi user egy ideig jószándékúan eligazít, aztán már csak csendben viseli terhes jelenlétét. Ha lenne online analógiája a gesztikuláló, nagyothalló rosszkor megszólaló nagybácsinak, akkor ezt most én valósítanám meg.
Egyébként veszélyes üzem ez a karakteröngyilkosság, főleg, ha az ember a saját nevével csinálja. Kockázatos, vannak mélységei, de kevesen értik.
Egy csokor lila tulipán!!! A békés inzulin szint egy virágoskert? A fogamzásgátolt nő, az fehérbe öltözik? Az anya az meg világoskék? A stresszes férfi színkódja: #ff0000 és #000000.
Az inzulin koreográfiája. Hosszú passzusokon keresztül részletezik, hogy hány gramm gyors és lassú felszívódású szénhidrát fogyasztható, a nap mely óráiban, ki lehet jelen és milyen imát kell közben mondani a véráramnak (reggeli 7-8 óra: 30g CH [lassú], tízórai 9-10 óra: 20g CH [fele gyors, fele lassú: 10g-10g], ebéd 12-14 óra: 40-50g CH [20g gyors, 30g lassú], uzsonna 16-17 óra: 20g CH [gyors, de kötelező belassítani (tessék?)], vacsora 19-20 óra: 30g CH [lassú], utóvacsora 21-22 óra: 10g CH [lassú]), a lap alján pedig megajándékoznak egy csokor lila tulipánnal.
Az élet minden területére kiterjedt imposztor szindrómám van. Vannak területek, ahol sikerrel leplezem az amatörizmusom, de még több, ahol fel-felfeslik a varrás.
Én is ide jutottam, gyerek nélkül, pusztán a rövid élet védelmében. És az általam sokat kritizált Mester is valami hasonlót állít ebben az interjújában, legalábbis arra a - legtipikusabb - esetre vonatkozóan, amikor a két félnek annyira eltérőek a vitaeszközei, de a dimenziói is, hogy ezt az asszertív / edukációs tevékenységet nincs értelme kifejteni. Én is csodálattal nézem az eredmény nélküli, rendszeres és szenvedélyes vitatkozókat, micsoda drive, micsoda vakhit, micsoda lelkesedés.
Vagy szorongás annak a beigazolódásától, hogy kevesebb dologra van ráhatásunk, mint hinnénk. Erről sajnos mindig a második világháború elleni(!) tüntetés(!) jut eszembe, hát, az is egy szép kezdeményezés volt.
Egyébként nem vagyok nihilista, az csak a cím. Küzdeni is szoktam. Inkább belátásnak mondanám ezt.
A városnak ez a pontja olyan, mint Moabit: bármelyik buszra száll az ember, bárhogy kombinálja a közlekedési eszközöket, bármennyire felkészült az egyes megállókra kalibrált indulási idők tekintetében, az út - bárhonnan és bárhova - mindig pontosan 45 perc.
"Köszönöm"-öt nem írunk automatikus szövegkiegészítéssel, hanem végiggépeljük. Egy ideig tartottam magam hozzá, hogy az alázatot ne cseréljem kényelemre, de amióta egyre több a munkámban a homokmandala, úgy érzem, megdolgoztam már az automatikus szövegkiegészítésért.
Nem sok válsztotta el a napot, amikor mást sajnáltam, a naptól, amikor mások kénytelenek engem sajnálni!
Éreztem, hogy túlkapás volt ezt a harmadik lábspray-t is megvenni a DM-ben, és a nem fogadott hívás, ami közben ért, valami rossz hírt tartogat. Legközelebb mindig hallgatok a megérzéseimre, és kettőnél megállok, bármiről legyen is szó. Nem éri meg.
Több tucat, az "Emlékek 1996-'97" dobozban tárolt szülői fecni ("Micike, a hűtőben az ebéd, én intézeti megbeszélésen, Papa órát tart.") emlékeztetett rá, hogy elgaloppíroztam magam a pszichológusi üléseken, és mégsem voltam elhanyagolt gyerek, de legrosszabb esetben is nagy szeretettel hanyagoltak el.