A biedermeier csak védekezés: biztos keretet ad a tragédiáknak.

A polgár úgy tesz, mintha a múláson kívül is lenne struktúra, hagyomány és értelem.

(Ezért szeretem a műszaki értelmiséget, a kiskutyákat és a háztartási boltokat.)

Egy újabb homokmandala. Most már biztos lehetek benne, hogy az exhibicionizmus írmagját is sikerült kiirtanom magamból: félkész napló jegyzeteimet, amelyeket egy-másfél éve tárolok, befejezem, majd visszamentem az egy-másfél évvel ezelőtti dátummal. Így csak az olvashatja, aki újonnan talált ide, és érdekes neki 2016, vagy aki minden nap kiolvassa az egész naplót. A bejegyzések ráadásul jelentéktelenek és nem ütnek el különösebben a többitől sem, olyan keresőszavakra optimalizálva, mint van, nincs, tegnap, ház, ír, kéz, én, levegő. Így minden adott, hogy a világ és saját magam számára is örökre észrevétlen maradjak.

[Ezt a bejegyzést 1-en olvasták.]

Limited edition, amit végül le kell értékelni, hogy elfogyjon.

- Mit csináljak az ismerősömmel, aki véget akar vetni az életének? Nincs egy ilyen inverz segélyvonal, ahol, ha megadom a számát, felhívják és lebeszélik?

- Nem sajnos, mi bútormozgatást nem vállalunk.

- Akkor mit csináljak?

- Beszélje le.

- Biztos, hogy már többen beszéltek vele a közelebbi barátai közül, de még mindig öngyilkos akar lenni.

- Hívjon fel valakit, akit szeret és beszélgessenek.

- De nincs társasági hangulatban, nem fog telefonálni.

- Hívja ki hozzá a mentőket.

- A mentőket? 

- Vitesse be.

- Á! Bevitetés. Az mindig jó, ha rossz kedved van.

Nagy érdeklődésre számot tartó dolgok... sok minden és sok mindenki tapad hozzájuk. Minden pop lesz! És ára van!

„A világ képe sokszor elhúzódik a szavakkal való közölhetőség köreiből..." - mondta az osztályfőnököm.

Érdekes, ahogy önértékké vált a terjesztés. Mindegy, hogy mit.

"Büszkeséggel tölt el, hogy a birtokában vagyok valaminek, aminek tegnap még nem voltam."

Vajon a Papa mit szólna hozzá?

Nagyon örülne neki, hogy ilyen izmos lánya lett.

Egy felmérésben nőket kérdeztek meg, hogy akarnak-e menstruálni, és ha igen, milyen gyakran találnák komfortosnak: háromhavonta, vagy esetleg csak évente kétszer, vagy egyáltalán nem. Újabb isteni magatartásforma, minden a végtelen lehetőségek, igények és szolgáltatások tartományába utalva.

(Engem a közgazdászok és üzletemberek azért nyugtatnak meg, mert aggályoktól mentesen képesek az ilyesmire. A tudosók náluk sokkal lassabban haladnak.)

És ha Ézsau is inzulin rezisztens volt? És azért mondott le egy tál lencséért az elsőszülöttségi jogáról? Hogy lehet elítélni valakit, amíg nem tudjuk, hogy nem inzulin rezisztens-e? Dietetikusok már biztos felülvizsgálták a Bibliát.

Margócsy szerint Petőfinél is csak szerepjátékról van szó, amikor elítéli azt, (a)kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete.

Régen bárányt áldoztak, most magunkat áldozzuk fel a bárányért, idén az állatokért vállaljuk a hősi fehérjehiányt!

Ez egy mai életérzés, ez egy mai pánik! - zakatol a fülemben a nyolcvanas évek ritmusára egy mai mondat.

Ha kapok egy szöveget, hogy dramaturgiai szempontból nézzem át, a helyesírási hibákra és elütésekre fókuszálok, fogalmam sincs, mi történik a lapokon.

Spam egy halott ismerősöm nevében? Nem is az, hogy erkölcstelen, de amatőr.

Egy diadalittas férfi sétált be a drogériába, és elkurjantotta magát: zsebkendőt fog venni! Elmondta azt is, hogy ő a gondnok! Ő vigyáz a dolgokra, ott, ahol gondnokként dolgozik. Az eladó segítségét kérte, hogy hol találja a zsebkendőt. A polcok között közlekedve tudósított róla, hogy éppen közeledik a zsebkendőkhöz, vagy távolodik a zsebkendőktől. Amikor megtalálta a zsebkendőt, meglengette a feje fölött, büszkén elújságolta, a pénztárnál pedig elmondta a dolgozóknak, hogy ott, ahol dolgozik, ő a gondnok, és most vissza kell mennie, mert várnak rá. A pénztáros türelmesen gratulált neki az állásához. A Quick Hair-ben láttam még szent fordrászokat, akik hajlandóak voltak húsz percig búcsúztatni egy fiút, aki nem tudott betelni vele, hogy levágták a haját.

Ha már így elbeszélgetünk, túlzásnak tartottam a kandírozott gyümölcsöt és ebben a formában szerintem a csokoládé sem illik a túróhoz, vagyis teljesen fölösleges. A tészta mint olyan, nekem kicsit hiányzott (de ismersz, a töltelék az nekem nem sütemény), illetve nagyon édes volt. Újabban lett ez a problémám az édességekkel, hogy mindegyik túl édes nekem, ami tulajdonképpen jó hír, már nem feltétlenül sóvárgok annyira az édes íz után, mint régebben.