Kifújom magam, még pihegek a pultnál, kifulladtam. Bevetem magam, be akarok jutni az órára, most az órán múlik az életem, minden függőségemmel az órára való bejutásra összpontosítok. Nagy áldozatot hoztam, hosszan bicikliztem, ész nélkül, hóban, szélben, esőben, 37 fokos kánikulában, odadobdtam mindent, jöttem, átmentem a piroson, játszó gyerekeket gázoltam el, csak hogy bejussak, hogy legyen még egy hely, hogy megkapjak valamit, ami kérdés- hogy jár-e, de amitől végre újra azt érezhetem, hogy van hely a számomra, még ha fizetős is.

-Tudom, hogy nincs már hely az órán, de meg lehet oldani valahogy mégis...? Nagyon fontos lenne, nagyon megizzadtam, Neuköllnből bicikliztem idáig...

-Persze, megoldjuk. Nyugodj meg, ülj le! De Neukölln nincs is messze.

-Jó, de nekem nincs lábam.