Éjszakánként lemegyek a bányába és dolgozom, amíg fel nem ébredek.

Először Nagymama jött, a hasa puhább volt, mint életében, valami egészen kis, egészséges súlyfölösleg is volt rajta, amit soha nem láttam, amíg élt. Lendületes volt, szinte jó kedélyű, a lábát felemelte és úgy kötötte be a cipőfűzőjét. Majd megjelent Nagypapa a lakásajtóban, hátrafésült hajjal - mogorva, már idős, de fess ember, ahogy egész gyerekkoromban hallottam Nagypapa definícióját. A Tanács körútra néző szobában aztán ott ült Mamika is a hintaszékben. Kíváncsi voltam, mire jutnak együtt, ők, akik közül senki sem él, hogyan fogják megmagyarázni egymásnak, hogy mit keresnek itt. Mint egy jó mediátor, azon voltam, hogy megértsék egymást - lehetnek hosszú csendek, rég beszéltek utoljára. És akkor kezdődött ez a családra annyira jellemző, szemérmes szabadkozás, Mamika nem tudta elmondani, hogy mi történt vele, olyan szavakat használt, hogy nem is, csak majdnem és úgyszólván, próbálta kozmetikázni a halált, kicsit az arcát is kitakarta a kézfejével, úgy hintázott a hintaszékben. Könnyed is volt ez a takargatás, rutinos és élhető, pont, mint a megelőző 66 és fél évben. Mutogattam neki az innenső fotelből, hogy ki vele, most már, hogy keresztülment rajta, bevallhatná a halált. De nem esett jól neki a konkrétság, tovább hintázott. Ezért nekem kellett közvetítenem a nagyszülőknek. Én mondtam ki: az történt vele, hogy úgyszólván meghalt, csak nem akarja beismerni. Nem akarja, hogy bárki is rosszat álmodjon miatta.