"...percenként alakul, hogy mit gondol az eddigi teljesítményéről, és időnként bele is gabalyodik, megakad, megáll, és könnyen lehet, hogy elkezdi azt hinni a munkájáról, hogy rossz, hogy értéktelen, hogy az égadta világon senkit sem fog érdekelni, de nagyon fontos az ilyen kételyeken felülemelkedni, és a legsötétebb éjszakában is azt ismételgetni magunknak, hogy máskor is voltunk már itt, és akkor is megvirradt a hajnal."
"Olyannyira a szülei gyermeke, hogy végzetesen hasonlít rájuk, és az a legkevesebb, hogy külsőleg hasonlít. Vagyis, ahogy az idő telik, a feje egyre inkább úgy gyűrődik, csúnyul, hogy a fiatalkori arc mögül előbukkanjon a szülei arca. Sokasodnak az ismerős vonások, feltűnnek a grimaszok, a félmozdulatok, az affektálás vagy a tikkelés. És akkor még nem beszéltünk a jellem vagy az értékrendszer és a szokások megváltozásáról. Emberünk köti az ebet a karóhoz, ő más, mint a szülei, ő egyéniség, ő szuverén. De sajnos téved. Egy-két keresztkérdés, és kiderül, hogy ugyanúgy gyomorfekélyes, önbizalomhiányos, neurotikus vagy agorafóbiás, és ugyanúgy eszik, hízik vagy fogy, tisztaságmániás, ezoterikus, macskagyűlölő, kutyapárti, frankofón, operarajongó, rasszista vagy éppen az ellenkezője, mint az anyja vagy az apja. Emberünk küzd, rúgkapál, hadakozik, trükköket vet be, amnéziás lesz, szakember segítségét kéri, és így tovább. Végül mégis kénytelen belátni, hogy ő i scsak a szülei történetét folytatja, az ő programjukat ismétli meg, az ő parancsaiknak engedelmeskedik, még a halálos ágyán is. The end."
Közeledik egy nő óriás kabátban, vastag sálakkal, mellém fog leülni. Ezt a sok textilt most mind a nyakamba kapom.
Vajon átérek 10 perc alatt két hídon?
Próbáltam magamra borítani fektemben a gepárd bundát, éreztem, hogy életveszélyben vagyok, úgy kell meghúznom magam az asztal és a rengeteg szögletes bútor alatt, hogy ne látsszon ki semmi. A maradékot magamból meg betakargatnom. A földön elterített nejlonokba belegabalyodom, a bútorok nem védenek, csak rám nehezednek. De hogy a gepárd bundát miért gondoltam jó rejtőzködési lehetőésgnek, nem tudom. Hogy majd úgy nem vesz észre senki, mintha tele lenne gepárddal a környezet.
A közvetlen életveszély egy teljesen más érzés, mint a jól ismert, nagyobb perspektívájú haálfélelem, amiről - szűkössége ellenére - szorongás közben dönthetünk, hogy érezzük-e, vagy nem. Ez, amikor nem lehet dönteni, előhozza az életösztönt.
Olyan félelmem még soha nem volt, hogy meg akarnak ölni, csak olyan, hogy a természet akaratából meg fogok halni, le fogok zuhanni az alattam tátongó mélységbe, megfulladok, elnyelnek a hullámok, egy sötét erdő, vagy lejár az időm. De hogy mozdulatlanul kell maradnom, mert valakik jönnek és elvisznek - ez egy új szín az álomrepertoárban.
Tehát lapítok.
A helyzet borzasztó. Gyakorlatilag menthetetlen. És a törekvések mind naivak, vagy nihilisták.
"Nihilista törekvések". A nyolcvanas években zenekart is lehetett volna alapítani erre. De most már csak a világ vége maradt. Nem a fantázia-, az igazi.