"Olyannyira a szülei gyermeke, hogy végzetesen hasonlít rájuk, és az a legkevesebb, hogy külsőleg hasonlít. Vagyis, ahogy az idő telik, a feje egyre inkább úgy gyűrődik, csúnyul, hogy a fiatalkori arc mögül előbukkanjon a szülei arca. Sokasodnak az ismerős vonások, feltűnnek a grimaszok, a félmozdulatok, az affektálás vagy a tikkelés. És akkor még nem beszéltünk a jellem vagy az értékrendszer és a szokások megváltozásáról. Emberünk köti az ebet a karóhoz, ő más, mint a szülei, ő egyéniség, ő szuverén. De sajnos téved. Egy-két keresztkérdés, és kiderül, hogy ugyanúgy gyomorfekélyes, önbizalomhiányos, neurotikus vagy agorafóbiás, és ugyanúgy eszik, hízik vagy fogy, tisztaságmániás, ezoterikus, macskagyűlölő, kutyapárti, frankofón, operarajongó, rasszista vagy éppen az ellenkezője, mint az anyja vagy az apja. Emberünk küzd, rúgkapál, hadakozik, trükköket vet be, amnéziás lesz, szakember segítségét kéri, és így tovább. Végül mégis kénytelen belátni, hogy ő i scsak a szülei történetét folytatja, az ő programjukat ismétli meg, az ő parancsaiknak engedelmeskedik, még a halálos ágyán is. The end."