Mindig könnyen elengedtem dolgokat, amik a személyes meggyőződésem szerint számomra nem voltak fontosak, és nem tudtam beleélni magamat, hogy fontosak lennének, olyan elvont volt mindegyik, olyan absztrakt. Én és a kötelességek, én és a kémia, én és a fizika. Úgy éreztem (nem gondoltam), ha nem csinálom, az a tapasztaláshoz vezet el. Nemcsak azoknak a dolgoknak a tapasztalásához, amiket az alatt az idő alatt tudok megvizsgálni, amíg nem azzal foglalakozom, ami számomra egzisztenciálisan fölösleges, hanem magához a nem teljesítés tapasztalásához. Hogy mi lesz, ha ezt vagy azt, amit mindenki csinál, nem csinálom, hogy akkor mi történik, hova visznek (remélem, végre elvisznek valahova), vagy mi más lesz a végén. Provokáció és lázadás nélkül, puszta érdeklődésből, reménykedtem, hogy a öntudatlan szabotázs végén kinyílik egy rózsa. El kell menni a végéig, ott kell megnézni, mi van. Szomorú vagyok, hogy nem mertem megbukni, akkor tényleg megnézhettem volna, mi van egy évvel lejjebb. De senki sem hitte el nekem, hogy elég rossz vagyok, senkinek eszébe sem jutott, hogy nem maradni szeretnék, hanem megújulni. Nem még egy esélyt, hanem végre egy esélyt szeretnék kapni, hogy ne haljak bele az unalomba.