A mosógépszerelőnek kórházba kerül, majd meghal az édesanyja, ezért több havi kitartó telefonálás után sem kapom meg a szerelés után járó garancia papírt, de zavarom a gyászt. Az ismeretlen albérlőm barátja meghal, ezért nem tud a lakbér befizetésével foglalkozni. A takarítónő férjének motorbalesete lesz (már amikor nem temetésen van), műtik, kihozzák a műtőből, majd visszatolják - ezért az utolsó 5 alkalommal nem tud eljönni, de ez mindig a tervezett érkezés előtti pillanatban derül ki. A nőgyógyászom - a recepciós közlés alapján eleinte nem lehet tudni, hogy meghalt, nyaralni ment, vagy nyugdíjazták - meghal, így nem kerül sor az egy hónappal korábban megbeszélt rákszűrésre. A pszichiáterem, aki maga kért, hogy keressem, két hétig nem veszi fel a telefont (a pszichológus kollégájától megtudom, hogy súlyos beteg a férje). Vajon túl sok szolgáltatást veszek igénybe, elöregedőben a szolgáltató szektor és az orvostársadalom, irreálisak az elvárásaim, sajátos a karmám, vagy mindenki hazudik?

Kaland, hányinger, felfordulás - ezek mindig együtt járnak.

Emberek. Áramlanak le a metróról és nem tehetnek semmiről. (A Pszichológia magazin szerint mindenről ők tehetnek.)

Ő is ott volt, meg ő is ott volt, meg ő is ott volt.

A nemzethalál az egészségügyi intézményekben már bekövetkezőben. Csak késleltetni lehet.

Érdekes. Ez a világos színű rúzs egy Geronazzo Máriát csinál belőlem. Erre nem számítottam.

Hihetetlen, hogy mennyi munka, hogy kis gyerektalpak futkározzanak modern járólapokon. Pedig ezt mi elfogadjuk természetesnek, a fényképek tanúsága szerinti, szignfikáns mértékű - tehát - Valóságnak - de hát milyen hosszú, beláthatatlan út vezet oda?

Erről most szerencsére eszembe jutott az év legtürelmesebb buszvezetője is, aki csúcsforgalomban, pótlóbuszon, 38 fokban, nem működő szellőzés mellett, káromkodó utasok gyűrjében hidegvérrel hajtotta le a pallót a mozgássérült utasnak, majd amikor kiderült, hogy vaklárma volt az egész, az utas mégsem ott akarna leszállni, türelmesen visszaoldalazott az izzadt utasokkal eltorlaszolt kabinjába és folytatta az utat. Sehol egy kurvaanyátokbasszátok szájba, mentem volna a Hufnágel Pistihez, minek jöttem vissza, miért nem mentem el, akassza fel magát mindenki, aki él, szopja le az alvó bátyja faszát, aki utazni akar. Nem, szó nélkül vezetett tovább!

Hazafelé pedig egy Tourette-szindrómás, nagyothalló buszsofőr utaztatott minket - ennél kényelmetlenebb kombinációt nehezen tudok elképzelni. Üvöltve mesélte az éjszakára odarendelt ellenőrnek mind a családi, mind a szakmai történeteit, az a szegény sárgamellényes meg csak alázatosan bólogatott, a fülkének tapadt, és már órák óta égett. Eleinte úgy tűnt, a sofőr csak azért ordít, mert a pirosnál megállt mellette egy kolléga a másik irányból érkező 950-essel, de amikor elcsitult a viszontlátás öröme, és továbbgördültünk, liluló fejjel folytatta, még a leghátsó üléseken utazók is torzult arccal hallgatták. Én is előbb szálltam le eggyel - lehet, hogy így akarta elintézni a műszak vége előtti garázsmenetet, vagy csak bosszút állt a sok büdös, problémás, Tourette-szindrómás utason, akiket egész nap szállít.

Hálás voltam a magányos sétáért, elég nehéz ebben a városban embernek maradni.

Aztán meg a pályaudvaron megemelnek egy babát, hogy megnyomhassa a gombot és ki tudja nyitni a vonatajtót.

Ez nagy élmény: liftgombot megnyomni, ajtókat kinyitni, lépcsőre felmászni. Amikor kicsi voltam, még "gyermek leszállás jelző" is volt az ósdi buszokon, ez eltűnt. (Nehogy még a gyerekek is jelezzenek!)

Villamoson.

- Miért hátrafelé megyünk, mama?

- Előre megyünk, cuki, csak te ülsz háttal.

Hogy lehet az, hogy Mickey Mouse-zal próbálnak eladni valamit 2018-ban? Van valami, amiről nem tudok? Mickey Mouse kiállt a nőkért? Vagy pont, hogy bevándorlásellenes? Hasonlít Donald Trumpra, vagy pont ellenkezőképpen néz ki? El nem tudom képzelni az okát.

Van azért egy titkos magyarázat a vasalótól való félelemre. Az egyik az, hogy valóban nem működik jól: a fém vasalólap és a műanyag test elválik egymástól, és ha a kettő közé beszökik a víz, abból tényleg baj lehet. A másik, hogy halála előtt apukám, már abban a jógyerek üzemmódban, ami anyukám számára mindig is idegen maradt és halálközeli személyiségváltozásnak tartotta (nem pedig jobb emberré válásnak - a változás minősége és iránya hidegen hagyta), szóval apukám utolsó éber napjaiban ezzel a vasalóval bajmolódott, elvitte javíttatni, még garanciális volt, visszahozta, használta, örült neki. Anyukám megilletődött ilyen mértékű praktikum láttán, amit a megelőző 40 évben összesen nem tapasztalt. Na, hát ha a vasaló volt az egyik utolsó koporsószög, akkor én se szívesen kopácsolnék vele.

Anyukám kéri, hogy tanítsam meg vasalni. Ő hol volt, amikor 11 éves koromban megtanított vasalni?!

Teljesen tanácstalan, toporog és szokás szerint hülyének tetteti magát. Mutasd meg - kéri -, nem tudom, hol kell a vizet beletölteni, meg van rajta egy gomb, azt tekerni kell, nem várhatod tőlem, hogy értsem. Nem tudom pontosan, mi a családunkban ez az elektromos eszközöket érintő regresszió, ami bizonyos életkor fölött bekövetkezik. Nagyapám jeges rémülettel figyelte, amint 12 évesen a mikró felé közeledtem, hogy megmelegítsem az ebédemet, elém ugrott, azonnal földelte a kezemet, mielőtt áramütés érhette volna, és azt mondta, kés, villa, olló, nem gyerek kezébe való. Majd ő, ő már nagykorú. Annyival van  80 fölött, hogy már kezelheti a mikrót.

Azt szeretném tudni, hogy anyukám már vagy még nem érzi feljogosítva magát a vasalásra. Mindenesetre kedvem lenne megsértődni, hogy 36 éves létemre odaenged az ÁRAM közelébe, és kicsit sem félt attól, hogy megrázom, vagy megégetem magam, vagy egyszerűen csak meglepődöm valamin.