Hazafelé pedig egy Tourette-szindrómás, nagyothalló buszsofőr utaztatott minket - ennél kényelmetlenebb kombinációt nehezen tudok elképzelni. Üvöltve mesélte az éjszakára odarendelt ellenőrnek mind a családi, mind a szakmai történeteit, az a szegény sárgamellényes meg csak alázatosan bólogatott, a fülkének tapadt, és már órák óta égett. Eleinte úgy tűnt, a sofőr csak azért ordít, mert a pirosnál megállt mellette egy kolléga a másik irányból érkező 950-essel, de amikor elcsitult a viszontlátás öröme, és továbbgördültünk, liluló fejjel folytatta, még a leghátsó üléseken utazók is torzult arccal hallgatták. Én is előbb szálltam le eggyel - lehet, hogy így akarta elintézni a műszak vége előtti garázsmenetet, vagy csak bosszút állt a sok büdös, problémás, Tourette-szindrómás utason, akiket egész nap szállít.

Hálás voltam a magányos sétáért, elég nehéz ebben a városban embernek maradni.