"Sorry for everyone for being this old."

Eleve nem akartam ebbe a cukrászdába menni, régi ismerősök régi alkoholizmusának a színhelyére, régi és sosem szeretett egyetem tövébe, amit a vak lelkiismeret és a hülyeség végigcsináltatott velem (ha tudtam volna, milyen rövid az élet, de ez mindig későn derül ki) - aztán beadtam a derekam. Viharból menekültem és minden megoldásért hálás voltam. Eleinte egy dekadens bárt ajánlottam, amiről másoknak jutott eszükbe az enyéimnél pont eggyel több rossz dolog, és nyertek. Fontosabb, hogy barátok között legyek, a térrel, a neonnal és a romlott süteményekkel majd elbánok valahogy. Direkt hátat is fordítottam a szalmonellás tortáknak és az üres asztaloknak, hogy tekintetemet a jövőbe - az esős éjszakai körútra - vessem, és csak lassan hatolt el a tudatomig, hogy átellenben, az orvosi tankönyvbolt kirakatában már másfél órája egy tanulmányi célra szánt emberi csontvázon pihentetem a szemem. Hamarosan bezárták az esős teraszt, az egymásba rakott háncsszékeket pedig az ablak előtt halmozták fel, amelyek  hátukkal hézagtalanul takarták el a szemközti kirakatban eddig bizakodásra okot adó csonntvázat. Most már maradéktalanul bent vagyunk. Kár is lenne kinézni a jövőbe.

Esik az eső, és én tudom, hogy te ilyenkor vagy elemedben. Jobb pillanataimban kifejezetten aktívan kívánom, hogy érezd jól magad.