Imádom A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz-típusú pályázati kiírásokat.

Nem tört ki.

"Kicsit illetlennek is érzek bevinni ennyi problémát és titkos teatralitást egy ismeretlen lakóközösségbe - kíváncsi vagyok, mikor fog kitörni."

A felkarcolt teflonok egyikét sem használtam a másfél hónap alatt, és nem ettem a bennük készült ételekből sem, amivel mások kínáltak. A kísértés nap mint nap itt leselkedett, de én erős maradtam, és az elszenesedett sütőt választottam. 

Legmélyebb gyászomban sem tudtam nem észrevenni, ahogy a részvétnyilvánításhoz sorban állók minden másodika exkuzálja magát: hogy a felesége nagyon szeretett volna eljönni, de sajnos épp műtét előtt áll / a férje őszinte részvétét küldi, de sajnos két napja műtötték / János is jött volna, de éppen műtik / Sándor sajnos testileg és pszichésen sincs abban az állapotban / Katalinnal már nem állunk szóba, mert tavaly megőrült, de végtelenül együtt érez / a Béla sajnos már nem tud járni, ezért vagyok itt helyette / a Zentaiék meg már maguk is meghaltak, de nagy szeretettel gondolnak rátok.

Ez itt apám generációja, nem a nagyapámé. Egy részüket, gondolom, hazaengedték azóta, nagyobb részüket már hantolják az Új Köztemetőben. Ezúton hívnám fel a figyelmet a szűrővizsgálatok fontosságára.

egyke szülők egyke gyereke vagyok, a legfiatalabb a családban, az öregek viszont már nem élnek. Nincsenek bosszantó karácsonyi összejövetelek, egészségtelen trakták, ősi konfliktusok, unalmas slideshow-k. Távoli ötletnek tűnik a család, csak halkan szűrődik be olykor feledésbe merült harmadági rokonok gőgicsélése.

Egy derengő rossz érzés, valami lelkiismeret furdaláshoz hasonló kúszott a gondolataim közé, miközben a teraszon egy meg nem érdemelt rigatoni-t szúrtam a villám hegyére. Már két hónapja töretlenül jó életem van, nem ütközöm ellenállásba, követelésekbe, jó ételeket is ehetek és többször kialudtam magam. Tulajdonképpen nem csodálkoznék, ha valaki most elemelné a táskámat, régen volt már botrány, vagy valami nagyobb feladat. Még arra sem volt időm, hogy rácsodálkozzak saját mazochizmusomra, amikor a hátam mögül egy mocskos kéz belenyúlt a tésztás tálamba és egy "Schmeckt gut?"* kérdés kíséretében kikapart magának két rigatoni-t a paradicsomszószból és bekapta.

El sem tudom képzelni, hogy lehet felépülni egy megerőszakolásból, számomra már ez is olyan határátlépésnek bizonyult, ami után évekig terápiába kell járni. Pedig rengeteg ruha volt rajtam. De az intuícióm működik: nem hiszem, hogy önbeteljesítő gondolat volt, amikor úgy megkívántam, hogy lopják el a táskámat, inkább csak egy sanda gyanú, hogy a társadalmi igazságszolgáltatás nem fogja engedni a büntetlen élvezetet, amíg nem juttatok belőle másoknak is. Persze az élvezetet aligha a két tésztadarab okozta, hanem a határátlépés, amivel a kiszorult bosszút állhatott a jólétieken. Majdnem utána rohantam, hogy elmondjam, milyen szarul éltem egy évig, és hogy tulajdonképpen megértem, csak azért kezet moshatott volna.

  *Ízlik?