DLA-dolgozatomat a magyar sorozatok társadalomképéről, ezen belül is a drog-tematika megjelenéséről szeretném írni, kiemelt figyelemmel kezelve a Szomszédok, a Barátok közt és a Családi titkok progresszív viszonyulását a kérdéshez (és a valósághoz en général).
Azt hiszem, a Kölyökidő volt minden idők legbátrabb magyar sorozata.
A(z Isten tudja, hanyadik) felnőtté válás az az, amikor az ember rájön, hogy a kórtörténete senkit sem érdekel. Orvost, barátot, szülőt, pszichológust. Naplót. Kifakul a tinta, lefagy a szerver.
Úgy készültem, őszinte feltárulkozásommal majd megajándékozom a közösséget, indiszkrécióm felszabadító és katartikus erejű lesz, a tanulság pedig majd túlmutat az egyéni sorson (mint a temetésnél). Olyan választékosan fogom megfogalmazni, hogy még az is zabálni fogja, aki érzéketlen a sorsomban megbúvó dráma iránt, csak tetszenek majd neki a keresetlen fordulatok, a váratlan összefüggések és humoros megfogalmazások. Ám a kórtörténet megosztása, a feltárulkozás egy olyan bonyolult, mély és fordulatos, nárcisztikus, naturalisztikus és metafizikai elemekben gazdag megnyilvánulás, aminek a befogadásához senkinek nincs kedve.
Az van ráírva a dezodorra, hogy a Magyar Rákellenes Liga ajánlásával. Kíváncsi lennék, mivel foglalkozik a Magyar Rákellenes Liga, mert nincs valami rákellenes hangulat az országban.
Nincs kocsink. Soha fel sem merült. Jármű- és haladásellenesek vagyunk. Engem biciklizni se tanítottak meg, úszni is viszonylag későn, a gyaloglást sem szorgalmazták, a fejlődést végképp. Tizennégy évesen úgy néztem ki, mintha öt lennék és most tartok ott, ahol húszévesen kellett volna.
A körhinta sem volt kegyes hozzám. Az egyik fából készült lófejbe kapaszkodva hajtottam a játszótéren, amikor elestem, és felálltamban még fejbe is vágott.
Létezik olyan szoftver vagy online szolgáltatás, aminek a segítségével meg lehet nézni, hogy mi lesz egy adott génállományból, ha a tulajdonosa Szlovákiában, Bulgáriában, Amerikában vagy Franciaországban nő fel és él évtizedeken át? Statisztikákról persze lehet tudni, de engem egy ilyen vizuális fícsör érdekelne: ugyanaz az arc és alak szlovák, bolgár, amerikai illetve francia múltú kiadásban. Csak azért, mert láttam egy szép vonású nőt szörnyű kondícióban, és gondolom, ugyanezekkel az adottságokkal, ha több zöldséget kapott volna és kevesebb sztrapacskát, továbbá jobb szabásvonalakat látott volna maga körül, most egészen más lenne.
Ezt nem egy ilyen náci programnak szánnám, hanem testtudatos életmódra nevelő, fejlesztő játéknak.
Az Extrawelt: The Next Little Thing az In Aufrughr-ról helyenként olyan, mintha Másfél lenne, úgy lüktet az elején. Hatnak a magyarok!
képek, amelyek minden embernek tetszenek
"gondolatok"
felháborodások!
viccek tegnapról
viccek holnapról, rosszabbak kicsit, mint a tegnapiak
"... elé tartanak – néhol görbe – tükröt"
sehol egy állítás, aminek eleje lenne, viszont megint elveszett egy kutya
és rengeteg a személyes tragédia
néha pedig egy jó vicc is bekerül
ez valójában a tudatállapotok szivárványa
a mém az egy gyenge belső poén hatodikból
úgy tűnik, nem szabadulunk meg tőle soha
nagy a gép, ismerős az anyag
fel lesz dolgozva, és ki lesz mondva
mindenről valami.
Szegény már egy narancsot se engedhetett meg magának. Mondta, hogy kiadást tervez, mondtam, hogy előbb bevétel kell, megkérem, hogy gondolkozzon racionálisan. De az nem lehet - mondta -, hogy már egy narancsot se vehessen. De előbb munka kell, tudod - mondtam neki és nagyon megsajnáltam. Először befolyik a pénz, aztán jöhet a narancs. Ez nagyon szomorú, ez nagyon szigorú.
Nincs még egy nép, amelyiknek olyan jól állna a tréning gatya, mint a volt jugoszlávoknak. Különösen a horvátok tudják ellenállhatatlan alternatív eleganciával viselni az egy- meg a háromcsíkosokat, még a pirosat is.