Az országimázs film szinopszisában éppen isteni léptékről írok. Valaki állítson meg.

Eddig tehát 31 évig hülyén vettem le a pulóveremet és a nadrágomat is, mindig elhajolva egy irányba, de mától egyenletesen terhelem mindkét oldalt. Olyan, mintha eddig béna lettem volna, mintha a másik oldal nem is létezett volna. Itt egy új szokás. Mint bal kézzel megtanulni írni. Beizzítani egy új oldalt: olyan, mint egy lelkigyakorlat.

De van egy másik ok is: az anyukám rosszul tanította meg nekem levenni a pulóvert. (Arról ne is beszéljünk, hogy a cipőfűzőt is rosszul tanította meg bekötni, mert ez nem oldalfüggő). Annyira unortodox minden mozdulatunk, olyan mértékben figyelmen kívül hagy mindent, ami a világban természetes, hogy nem is lehetett más eredménye, mint a gerincferdülés és fogínysorvadás. Szóval anyukám először bal kezével belebújik a pulóverbe (ahelyett, hogy karjait keresztezve egy egyértelműen kifelé irányuló mozdulattal megszabadulna tőle), majd onnan bentről segít a másik karjának is kiszabadulni a pulóver rabságából, úgy, hogy azt is behúzza, majd amikor már mindkét karja a pulóveren belül tehetetlenkedik, mintegy leemeli a fején keresztül. Előnye az, hogy színével kifelé válik meg a pulóvertől, nem kell visszafordítgatni - hátránya a gerincferdülés és a félrenevelés.

Megvan a gerincferdülésem oka. Olvastam egy cikket: "Félni a széltől, virágtól, vagy bármitől, ami jobbról jön". A cikk arról szól, hogy bármihez fixálódhatunk. Nekem nem a jobboldallal van problémám, én neurológiailag és vallásilag éppen a jobb oldalhoz kötődöm, azt bálványozom. Amikor vezekelni akarok, leszámolok a bal oldallal: átvetem a jobb lábamat a balon, vagy a kezem ügyébe eső citromot azonnal egy jobb oldali magaslatra helyezem, lesütöm a szemem, és bocsánatot kérek minden hátsó gondolatért, ami a citromot a bal oldallal hozta összefüggésbe, vagy azt sugallta: "mindez nem is olyan fontos".

Ez a kényszer - akarom mondani hit - lehet az oka a gerincferdülésemnek, amit 15 éves koromban mutattak ki, egy évvel azután, hogy először megkaparintottam a Bibliát. Amit talán sokak szerint félreértettem.

Van, aki tartózkodik tőlük, de engem érdekelnek az ugyanolyanná válás aktusai (oltás, érettségi, esküvő, temetés).

Már korábban is tapasztaltam, hogy a konyhába járó nők nem szeretnek idegenekkel találkozni. Nincs min csodálkoznom: én se szeretek. Próbálok mindig lábujjhegyen besurranni egy mosogatószivaccsal a kezemben (mert az övékben nem bízom). Eleinte azt hittem, csak én nem vagyok felkészülve rájuk, és csak nekem jelent megpróbáltatást minden egyes újabb találkozás.

De most már változatos módjaival ismerkedtem meg az emberkerülésnek, amivel a helyiek a fiatal(?), új(?), idegen(?) munkaerővel való találkozást próbálják kiküszöbölni. Az üvegajtó mögött látom a settenkedő alakokat, amint közeledve árnyékuk egyre növekszik, majd egyszer csak odatapasztják fülüket a konyha üvegajtajához, és amikor meghallják, hogy bent a villával zörgök (mindent megteszek, hogy hallhatóvá váljak), elinalnak. Aki pedig mégis betéved, ijedten hőköl hátra, és megfogadja magának, hogy ezen túl minden nap kibírja, és háromnegyed kettő után fog ebédelni, akkor nem lesz kitéve ilyen megrázkódtatásnak.

Az ember nem kap választ se a fodrásztól, se az orvostól, se az adószakértőtől - ezzel meg kell tanulni együtt élni.

Itt a szélütött professzorok új generációja.

És akkor, indulásra készen még megállnak az ajtóban, és miután már elbúcsúztak, és az egyik láb már kint van, a küszöbön túl,  megbeszélik az életbevágó dolgokat. Minden a szerencsés véletlenek nyomán alakul: koncepciók, stratégiák, ötéves tervek - éhesen, rájuk melegedő kabátban, mintegy odavetve még, hogy anyádat is csókoltatom.