A gépen aztán kiderült, hogy nem negyed óra lesz az út, hanem nyolcvanöt. Ettől kicsit elkezdtem szorongani, és hiányzott a gyógyszerem is, amit utazásokhoz szoktam magammal vinni. Kiderült az is, hogy egy Analtaránia, vagy más, A-val kezdődő, eddig számomra ismeretlen nevű balkáni államba repülünk. Analtaránia - gyanúsak is voltak ezek az egyszemélyes ülések. Elszégyelltem magam, hogy már megint ennyire nem ismerem Európát, de ez az érzés eltörpült a nyolcvanöt óra miatti szorongás és a közben lassan feléledő kíváncsiság mellett. (Milyen lehet Analtaránia, vagy az a más, A-val kezdődő, eddig számomra ismeretlen nevű balkáni állam? Kicsi, szervezetlen és hegyekkel szabdalt? Kiszámíthatatlan? Lakói számára mégis magától értetődő? Posztszovjet? Valószínűbb, hogy ez nem is Európa.) Egyelőre nem segített sokat, de találkoztam egy szederhab arcú, tányérfejű lánnyal, aki csipke kalapot viselt, és az egyetlen megnyugtató jelenség volt ezen az Analtarániába tartó gépen. Ő talán majd el tudja terelni a gondolataimat az otthon felejtett gyógyszereimről. Nyolcvanöt órán át.