jön ez az átkozott, kurva Kelet-Európa, Prága, Pozsony, ahonnan mindig gyomorrontással térek vissza az ugyancsak kelet-európai,  jobbra tolódott Magyarországra,  aztán jön a hányás Budapesten, megpihenek október hatodikán, korrigálom a jelentkezést a Berlináléra, de ez teljesen fölösleges. Egy zsák ropival  elindulok Bukarestbe, de csak átszállni megyek - a többiek olyan lányoktól búcsúznak a pályaudvaron, akiket én nem ismerek.

Aztán Isztanbul, mézeshetek. És Barna kikísért és Barna értem jön, csak menet közben felejtett el gondolni rám. A két sms-től övezett egyhónapos utazás az Álmoskönyv szerint nem a szerelem jele. Nem szeret. Azért utolsó nap már csörtettem a zsibvásárban, hogy hozhassak neki valami ajándékot, ami végül jellegtelen, személytelen és nőies lett. Híresen jó ajándékozó vagyok: de most az egyszer nem sikerült rájönnöm, mit kellene adnom, míg Bálintnak minden kirakatban találtam valamit. Olyan sok jellemvonása volt, olyan megejtően nézett ki és olyan sok mindent gondolt, illetve olyan sok mindent gondoltam róla, hogy nem csak nekem, minden állatnak és tárgynak volt valami mondandója a számára, és minden állatnak vagy tárgynak volt olyan vonása, ami emlékeztetett rá, és amit aztán közösen megbeszélhettek egymással. Bármilyen entitás kapcsolatba hozható volt vele, százféle módon - legrosszabb esetben is: a távolság okán.

Az érzések hiánya az Álmoskönyv szerint nem a szerelem jele.