Jóságos Isten, micsoda érzések.

Rossznak tartja azt, ami szerintem jó volt. Összeférhetetlennek azt, ami szerintem megfért.

Nem emlékszem.

Az elmaradt telefonhívás bepótolása, a közös gügyögés - már mint emlék. Ezt én nem veszem búcsúnak.

Mikor találkozzunk? Most találkozzunk! Délután találkozzunk! Aztán egyszercsak előáll a régi, jól ismert helyzet: mégiscsak nekem kell megvárnom az esti koncert végét. De legalább kések. Én vagyok a világ legfrappánsabb nője.

A találkozás kedves, kecsegtető, szerencsétlen. Különös, atyai ölelés. Gyanúsan baráti ölelés.

A mára ígért telefonhívás elmarad, reszketek és rémeket látok, úgy veszem, meggyógyultam, mert az ereim mélyére hatoló rettegés már legyőzte  a hőemelkedést. Ráerőltetem magam emberekre és magamra erőltetek embereket. Nem vagyok jelen, gyűlölöm a teret, félek a tértől. A telefon mélyén valahol ott vagyok. Hiszek egy telefonhívásban, hiszek a mandulaműtétben, a megváltásban.

Dől ez a szerencsétlen, rossz energia. És én szalonképesen beszélgetek. Mindenki milyen készségesen visszabeszélget, pedig valamit mindenki rejteget. Bármennyit ácsorgok egy szórakozóhelyen, undorító, idegen. Nem tudom kidolgozni a teret. 

K. jelentkezik, valamit sejthetek, mert elcsuklik a hangom a telefonban. Felhívom B.-t, egy kocsmában van: nem vagyok érzelmileg nagyvonalú: bűnhődjön meg, aki nálam jobban érzi magát. 16-án mandulaműtétje lesz B.-nek, és akkor meglátogathatom. És akkor fekve látom. És akkor én leszek jobban. "Hiszek egy mandulaműtétben, mindenható, kicsinyes rögeszmében".  

Nem emlékszem. Makacs hőemelkedés.

Itt a Márk, beszélgetünk. Mint mindig, most is gyorsan ítél, a szakítást szakításnak hívja, ezek szerint hát tényleg szakítás lehetett, amiről mesélek neki. Prága, autó, bonyolult kegyetlenség. De hogy beszélhetsz erről ilyen tiszteletlenül? Ne te mondd meg nekem. Nem tudsz semmit. Nem lehet még vége, bár, persze, okos lenne.

Ez a barátság Márkkal egyébként már nem fog rendbe jönni. Tartalmatlan, ami humor volt benne, az most cinizmus.

Nem emlékszem.

Nőnap. Hatalmas küzelmek árán nem hánytam. (Mi lenne, ha egyszer hánynék?)

Alig aludtam, kettőt látok. B. izgatottan hív, mintha bocsánatot akarna kérni. Meg akar látogatni. Ne látogass meg. Ne akkor látogass meg, amikor te akarsz. Nekem szükségem lett volna rád éjjel és most meg kétségbeesésedben meg akarsz látogatni. Majd, ha meggyógyulok.

Hazajövünk Prágából. Kavarog a gyomrom, rosszul vagyok és szeretném, ha B. haza hozna és aztán velem maradna, de megtagadja. Koncepciós per következik. Van, aki ebben a helyzetben is csak magával akar foglalkozni. Ez csak a kapcsolat végét jelentheti, mert ez nem emberi. Azt mondja, hogy ki akartam provokálni a végét. Azt mondom, hogy ki akarta provokálni a végét, méghozzá régóta.

Azt mondom, hogy teljesen mindegy, hogy mit mondok, mert kiprovokálta a végét, itt a vége, legyen meg a te akaratod. Rettenetes, hogy másnak az akarata legyen meg.

Akkor most nézzük 2010 március 7-étől.

Hogyan lehet egy egész érzelmi készletet leváltani?