Nyargalok a repülőtérre, keresem a 200-as buszt a Ferihegy felirattal. Na, itt ment el egy, mondom a Tabánban apámnak, de nem sokkal később észreveszem, hogy a busz valójában emeletes volt, és egy fekete fickó vezette.

Eszeveszetten rohanok egy tetszőleges irányba, nedves növényeken csúszom el, erőtől duzzadó gyomok között próbálom meghaladni az apámat. Úgy tűnik, sikerült, mert előtte járok, de erősen dolgozik bennem a félelem.

Párizsban vagyunk, széles és szürke hídfeljárók, nagyívű kereszteződések között. A járda túloldalán vár egy vonzó, tizenhárom éves francia lány, a Kegyetlen játékokban szerepel, egy videotékába visz minket. Itt valaki berántja a sötétszobába. Nem nagyon ellenkezik, egész lényével a Kegyetlen játékokban akar játszani. 

Valahogy kijutottam a repülőtérre, de nincs jegyem, se útlevelem, és a csomagjaimmal is problémák vannak. A hátizsákomat ki kell pakolni, előkerül belőle a berlini fésülködőasztal egy kicsinyített mása, huzigálom az apró fiókokat, megtöltöm értelemmel, visszacsukogatom, de amint a kitömött fésülködő asztalkát próbálnám a hátizsákba tuszkolni, kiesik 3 dvd, mert mindent az én táskám sem nyel el.

A check-in pult helyén egy Mc Donald's kiszolgálóegység található, a személyzet egyrészes pizsamában dolgozik, halovány rózsaszín és vaníliaszín pamut kezeslábasokban, és nem tudnak nekem segíteni. Továbbra sincs meg az útlevelem, a  lila, magyar útlevél.

Hazamegyek a jegyért. Hirtelen felmerül  kérdés, hogy hova utazom. A check-in retorikájával élve, nehéz lesz ezt megoldani: se útlevél, se jegy, se világos úticél, csak egy idióta kézipoggyász. 

Buszon ülök, megpróbálok még egyszer kijutni a Ferihegyre. Háttal ülök a menetiránynak, és két brit nőt figyelek. Az egyik brit nő kesztyűje ujjanként egy-egy vaskos, lila textilhímtag. Rezzenéstelen arccal ülnek. A britek annyira unatkoznak, hogy sajnálni kell őket.

A textilhímtag mindenesetre sikerrel elterelte a figyelmemet a kudarcba fulladt utazási kísérletről.