Neked is ott bújkál a vonásaid között az a huncut mongolidióta, ha egymás mellé tesznek minket: mint két tojás. Elvégre rokonok vagyunk.

Férfiak jönnek szembe apukámmal az utcán, és rám panaszkodnak.

Épp a felvágottakat szortírozom, egy szalámit ide, egy zalait oda, amikor Lajos nagypapa és Magdi nagymama közös erővel kezelésbe veszik a fogaimat. Fekete hidat feszítenek ki a felső fosoromra diszkrét szabályozó gyanánt, és olyan port dörzsölnek a zománcba, amitől ideiglenesen ronda leszek, hosszú távon viszont minden energiámat a felvágottak szortírozására fogom fordítani. Hatékonyságuk figyelemreméltó.

A fehérre vakolt szoba fehérre vakolt vakolat-ágyából kelek ki Szimler B. mellől, aki - jóllehet öt évvel fiatalabb, és ez mostanában sokat számít - alaposan kioktatott. Le vagyok sújtva, de tudomásul veszem inkompetenciámat. Mire visszanézek, a tudatos Szimler B. már a viaszarcú Olgával csókolózik. Olgán járomcsont-tájékon gyűrődni kezd a viasz,

másoknál azonban apró testi hibák nem akadályozzák a kapcsolat kialakulását, sőt, még siettethetik is azt.

Terített asztalnál ülök egy mezőn, és felhalmozott szövetkabátok között sóskát eszem. Már mindenki befejezte, csak nekem zöld a tányérom, és kérek még. Az asszisztencia kedves velem, másodszorra viszont egresszószt kapok. Felállok, befejezem, és a térdtükörben megpillantom arany színű térdzoknimat, ami kitűnően megy az arany sálamhoz, amit egész ebéd előtt nem találtam.

A tartozékok száma olyan magas, hogy valamit minig ottfelejtek.

Az egész asszisztencia engem vár.

Egy alkalommal elcsábulok, hogy a halállépcső tetején, bár ruhákért indultam, magyarokkal beszélgessek. Ezek mindenek felett szívélyesek velem. A könyvtárban táskámba gyűrök pár pólót, és ezt is elnézik nekem.

Olyan vagyok, mint a szarka.

A lépcső mindenkinek félelmet okoz: a magyarok csak később tanulták meg használni. Én először gond nélkül felszaladtam rajta, másodszor majdnem az életembe került.

Amikor nem tudom, mi az, gond nélkül, másodszor nehézségekkel.

Valahonnan kikandikál egy fekete vég, ez a sálam, odamegyek, kihúzom. Valahol elejtettem egy pulóvert. És ezek még mindig csak a saját kellékeim.

Még mindig csak a sajátomat szedem össze.

Olyan éhes vagyok. Reggel kelő, este fekvő testi ember vagyok. Ettől normális vagyok.

Több nyelvet is beszélek, mindenkiét. Értelmes, hasznos működés vagyok. Ahogy a világegyetemben keringek, összekötök és szétválasztok. Értő atom vagyok, viselkedni tudok. Nem tévedek, mert nincsenek kérdéseim. Szükségszerű vagyok. Egyszerű, a legmegfelelőbb. Érthető és értő. Résztvevő vagyok, azonos is. Testet öltött gondolat. Viszonyom nincs, az egész vagyok. Tökéletes testemben a helyem. Kijelentés vagyok. Weniger Licht! Tudatlanságot. Nehéz ezt a tökélyt elviselni.

Szorongató újdonságok szabadítanak fel. Érdekes szemét, nyomasztó értékek. Ez egy vadonatúj létállapott, de épp olyan, mint a megszokott.

A két lány huncutul visszainteget a kertésznadrágos kétkezieknek is,

szia Csillagszóró! Jónapot! A kurváknak is lehet jókedvük.

Nyers szemét, most így szeretem. Érdekem lehet, hogy nyers szemetet egyek.

Az irántam éredeklődők a mai nap tetemes mennyiségű hang- és képanyagot találhattak az oldalamon. Vigyázzanak, nehogy őket is ellepje a szemét. https://www.youtube.com/watch?v=fjpCZ1pBx8E

 my? sweet? clockwork orange

Talán hiú ábránd volt, hogy a G-I Joe-k és Matchboxok között nekem is jut hely a polcon. Anyu már kifizette a dobfelszerelést, ott áll a sarokban, és Philippe, hogy kipihenje a vendéglátás fáradalmait, most síelni utazott Svájcba. Szóltam, hogy nutellás maradt a szája széle, de a hófúvásban már nem hallotta meg távolba vesző magyar hangomat.

Napjaimat szerelemféltő reszketésben töltöttem, a negyedik napon volt a zsúr. A konyhában tésztát főznek anyu engedélye nélkül, a nagyszobában füvet szívnak apu márványasztaláról.

Anyu éppen olyan dezorganizált, mint Philippe – héjastul harap a banánba. Apu fürdőgatyában nyit ajtót, de csak katolikus lányoknak.

A zongorán páran eljátsszák a Szamárindulót, ő meg leveszi anyu dermatológiai szakkönyvét a polcról, és guggolva idéz belőle, a vendégek legnagyobb örömére. Törökülésben ültünk a szőnyegen, a bátrabb fiúk lányokhoz is szólhatnak. Jól nevelt nárciszok érdeklődnek, hogy nem túl különlegesek-e.

Hajnalban hazahajtok a részeg motorossal. Azt mondja, én vagyok a királynő. Sisakunkon jégdarabok koppannak, az ülés szivaccsá ázik alattunk, ahogy a sűvítő szélben délnek vesszük az irányt. Arcunkon nyál és könny folyik, amikor egy óra múlva megállunk az Exelmans-nál.

A zsúr másnapján szívrepesztő csend ébreszt. Én nem telefonálok. Egyszer nappali világosságban is kimerészkedem a lakásból, de ahogy szememet éri a fény, hátrahőkölök. Kicsit megülök a kanapén, csak pár óra múlva indulok újra. Ahol mindenki párosával oldalog, ott egy esőverte padon, félfenékkel, magyar nejlonzacskón egyensúlyozok. A lencsesaláta az, ami végérvényesen elindít a  lejtőn. 

Telefonálok. Hányni indulok Philippe-hez, hogy méltóképp zárjam le kínos tartózkodásomat. A háza elé megyek, a küszöbére ülök. Amikor végre megpillant – nini, egy háztartási eszköz, telve romlott lencsesalátával! - felmossa velem az udvart. Elkísérhetem egy darabon, bár nem örül neki. A párizsi metró útvesztőjében faggatom, hogy mi történt vele. Hol a tegnap esti körjátékok bája, hol a könnyed figyelmetlenség, amit eddig olyan szeretettel szentelt nekem? Rideg elutasítása megerősíti bennem a tudatot, hogy ma már otthon kell hánynom. A részeg motorosnak balesete volt visszafelé – ez Philippe utolsó ajándéka a mai napra.

Kétségbeesésemet éjjel 3 órától, magyar segítséggel a Rex-ben csillapítom. Az argentín gyermek és további hat francia ráébreszt ismét, hogy nő vagyok. Többek szerint húsz éves. Danton Eeprom.

Itt nincsenek nappalok, vagy ha vannak: gyanakvással telnek. Költözünk. A túlélő motoros szorgalmazza, hogy utazzak velük vidékre. A túlélő motoros szerelempostás: szegény Philippe azt hitte, a motoros megcsókolt aznap este.

A motoros nem ért hozzám, a következő éjszakát azonban Gautier ágyában töltöttem. Ha már búcsút kell mondani a gyerekkornak, tegyük ezt egy lehellet finomságú fiúval a sötétben. Bátortalan Őszinte-bátor hármasban, ahol francia szöveget kell olvasnom, rózsaszín likőrt kell innom és a nyolcadik körben is el kell viselnem, hogy Gautier kérése felém: maradjak a kanapén. A játék szelleme elkísér minket egészen reggelig. Oda se nézek, és Gautier máris elhagyta zsebkendőnyi lakását.

Délutánra Philippe mindent megbánt. Egy teát ha készíthetne nekem. Vagy egy vacsorát. Vagy egy készítőt ha készíthetne nekem este vagy reggel citrommal. Egy napszakot szeretne nekem kívánni. Megbánást két cukorral. Ezt is megeheted. Ezt a kopogást neked vettem. Az anyám az, de nem engedem. A fejemre húzza a takarót, hogy a katolikus család ne vegyen észre, aztán kisurran, kenni magának egy kenyeret.

Philippe belátását nem értem, de mivel szépsége és önzősége lenyűgöz, összenyálazom. Közénk álltak a kulturális különbségek is. Gyerekszobája, nutellás szája édes titok előttem.

Ezt a történetet, amiben szopás is van, már nem lehet szüzen megrendezni. Utána kell néznem.

Ugyanakkor éppen most határoztam el, hogy jó leszek: nem ülök többet részeg motorosok motorára, és nem fekszem többet felelőtlen szépségek ágyába. Ha pedig mindezt már megtettem, legalább nem mondom el az anyukájuknak. Uram, jobb leszek egy fokkal. 

És most következik az Isten áldotta munka.