Terített asztalnál ülök egy mezőn, és felhalmozott szövetkabátok között sóskát eszem. Már mindenki befejezte, csak nekem zöld a tányérom, és kérek még. Az asszisztencia kedves velem, másodszorra viszont egresszószt kapok. Felállok, befejezem, és a térdtükörben megpillantom arany színű térdzoknimat, ami kitűnően megy az arany sálamhoz, amit egész ebéd előtt nem találtam.

A tartozékok száma olyan magas, hogy valamit minig ottfelejtek.

Az egész asszisztencia engem vár.

Egy alkalommal elcsábulok, hogy a halállépcső tetején, bár ruhákért indultam, magyarokkal beszélgessek. Ezek mindenek felett szívélyesek velem. A könyvtárban táskámba gyűrök pár pólót, és ezt is elnézik nekem.

Olyan vagyok, mint a szarka.

A lépcső mindenkinek félelmet okoz: a magyarok csak később tanulták meg használni. Én először gond nélkül felszaladtam rajta, másodszor majdnem az életembe került.

Amikor nem tudom, mi az, gond nélkül, másodszor nehézségekkel.

Valahonnan kikandikál egy fekete vég, ez a sálam, odamegyek, kihúzom. Valahol elejtettem egy pulóvert. És ezek még mindig csak a saját kellékeim.

Még mindig csak a sajátomat szedem össze.