Érdekes, hogy nem féltem a rengetegben, a halálfélelemben, a tenger közepén.  Ha bejön a víz a hajóablakon, ellep. Előbb kellett volna kiszállni. Valahol itt lehet a családom, leszállhattunk volna a Március tizenötödike téren. Már ott is kinéztem, csak nem tudtam, hogy az állomás, előre kell jelezni, az utasnak kell érezni, hogy hol lehet megállni. Én most mulasztottam, a hajót épp vízre bocsátották, elvált a pallótól, narancsfelhők tolják majd a vizet a kabinba. Hason fekszem a tutajomon, valahogy lemegyek a Dunán, a családom valahol itt volt. Nem szálltam ki időben, hiába nyúlok visszafelé feltételesen, fölöslegesen. A víz tudja, hogy a haláltól mégis megmenekültem.

Különös szerkezetű hajóhidak a tengernek ellentmondanak, vizes, összetett falemezek, vasláncok, kikötőrészletek. Szabad folyást hagytak a víznek, a hajónk, a tutajom levonuló díszlet, értetlen butaság rajta az én. Különös szerkezetű  kőzetek, szentélyek, erdők és vizek, erősek, gyökeresek, mélyek - érthető, megengedő csak a részlet -, létükkel mind egyetlen kijelentést tesznek.

Napsütés. Tartós béke, közös bárány, négyszög. Szépek a fiúk.

Álmában beszél, és csodálatos dolgokat mond: "varjúbunda". "Ha a hollónak nem tolla volna, hanem szőre, ilyen bundája volna: varjúbunda. Vagy fekete a tolla?"

A tanárnő is olyan már, beleveri a fejünket a falba, aztán pezsgőt hozat tálcán. Olyan hálát tanúsítanék egy kiegyensúlyozottabb tempó iránt, hogy - ha teheti -, kérem, ígérje meg: legközelebb megfékezi ezt az időrohanást, a munka alatt horpadó omlást, akarást. Hát úgy elrohant velünk egy év, és máris itt a következő, áprilisra április, és csak a fejünket verik a legszebb falba. Hát hogy lehet így élni, ha mindennek állandóan vége van.

Úgy kacagtam álmomban, amikor Márkkal a bárányokat ugrottuk át! Megint egy fehér bárányakadály! Nézd, itt, a Marci jó példát mutat, hogy nyargal. Itt is egy féktelen bárányakadály, fehér vattacsomó a sötét ugrópályán. Ha már bölcsebbek nem lettünk tőle, legalább ha szeretnénk a gyapjas ugróiskolát, ahogy vezet az utunk, bárányon és bárányon át.

...ez a hideg erőszak, megállok a talpaimon, meglepő készséges, csak ne veszítsem el. Viselkedéses játékokkal egyensúlyozunk, lesütöm a szemem, gondolatban erre is ráteszem a kezem.  A többsávos szakma szeretete összereszket az életemmel, minden napra újabb és újabb, újabb újabbat hoz a napelemmel. Kétséges kritika az én sötét szemem, beszéljetek nyíltan, egészségesen. Hét körből süvölt a hisztéria, megállt az órám, erre most ráteszem a kezem, időzavar, várakozás, feszültség, feszültségszerelem, várakozás az életem, erre most ráteszem a kezem. Nyugodj meg, csak vicceltem - és most elengedem.

Régen a bérletszelvényeket is eltettem, nem volt még sok emlékem. Igazolványképet nem tartottam, mindenki megvolt még az életemben.

Addig-addig ültem az ágy szélén, amíg elaludtam, és mit tesz Isten: egy kőfácánnal a kezemben ébredtem! Istenem! Egy kőfácán! kiáltottam. Mindigis erre vágytam!