Érdekes, hogy nem féltem a rengetegben, a halálfélelemben, a tenger közepén.  Ha bejön a víz a hajóablakon, ellep. Előbb kellett volna kiszállni. Valahol itt lehet a családom, leszállhattunk volna a Március tizenötödike téren. Már ott is kinéztem, csak nem tudtam, hogy az állomás, előre kell jelezni, az utasnak kell érezni, hogy hol lehet megállni. Én most mulasztottam, a hajót épp vízre bocsátották, elvált a pallótól, narancsfelhők tolják majd a vizet a kabinba. Hason fekszem a tutajomon, valahogy lemegyek a Dunán, a családom valahol itt volt. Nem szálltam ki időben, hiába nyúlok visszafelé feltételesen, fölöslegesen. A víz tudja, hogy a haláltól mégis megmenekültem.

Különös szerkezetű hajóhidak a tengernek ellentmondanak, vizes, összetett falemezek, vasláncok, kikötőrészletek. Szabad folyást hagytak a víznek, a hajónk, a tutajom levonuló díszlet, értetlen butaság rajta az én. Különös szerkezetű  kőzetek, szentélyek, erdők és vizek, erősek, gyökeresek, mélyek - érthető, megengedő csak a részlet -, létükkel mind egyetlen kijelentést tesznek.